Az illúziók elvesztése

„A legnagyobb hibát akkor követtük el, amikor hagytuk, hogy a könyvkereskedelem összebútorozzon a könyvkiadással. Ennek az lett a következménye, hogy a könyvesboltokban könyvhegyeken kell átgázolnia annak, aki máshoz is el akar jutni, mint a kereskedők saját kiadóinak portékáihoz.(…)

De ne feledkezzünk meg az úgynevezett magyar kultúrpolitika ámokfutásáról sem! Kezdve az első szabadon választott kormány kultúráért felelős szakembereinek (Andrásfalvy Bertalan és Fekete György) hozzá nem értésével, akik délibábokat kergettek, miközben ott volt előttük a holland modell (piaci szempontból semleges, szövetkezetté átalakított nagykereskedelem és raktárbázis). Vagy ki ne hagyjuk Hiller Istvánt, aki megszüntette a felsőoktatási tartalomfejlesztési pályázatot. De talán igazságtalan ebből a szűk látókörű, a nemzeti érdekekkel szemben vakságban szenvedő politikai elitből bárkit is kiemelni, s a többieket említés nélkül hagyni, akik fejében az állam rendbetétele, a megszorítás nem jelent mást, mint a kultúrából, az oktatásból és az egészségügyből még több pénzt kivonni, a fűnyíróelv szerint.

Ennek az írásnak a végére idekívánkozna egy kis »vörös farok«, egy kis reménysugár, hogy mégis, ennek ellenére, csak azért is, az nem lehet, hogy annyi szív... Félek, nem szolgálhatok ilyesmivel. Ma már kultúrpolitika lényegében nem létezik (sőt, egyesek már azt is megkérdőjelezik, hogy szükség van rá), csak kultúrkampf, s különben is az állam szegény, de ha nem is lenne az, akkor is inkább költene egy jó kis beállósra vagy masszív balbekkre, mint zavaros költői látomásokra vagy tudományos szakmunkák (óh, borzalom!) megjelentetésére.

Az illúziók elvesztése arról is szól, hogy kénytelen-kelletlen beláttuk mi is: jobb, ha az állam nem segít. Abból előbb-utóbb csak bajunk származik. A gazdasági elit tagjairól inkább nem mondok semmit, mert néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve nem nagyon értik, mi is a magyar kultúra. A civilszféra pedig jórészt állami emlőkön csüng vagy arra ácsingózik, s erről lásd, mint fent. Az egykor szebb napokat megélt, Misztótfalusi Kis Miklósokat, Kner Imréket, Tevan Andorokat, Szántó Tiborokat, Haiman Györgyöket, Cserépfalvi Imréket, Püski Sándorokat, Osztovits Leventéket és Zöld Ferenceket tagjai sorában tudó magyar könyvkiadás rohamos léptekkel vágtat a monopólium szakadéka felé. Tehát nem marad más hátra, mint egy végső, kétségbeesett kiáltás: emberek, állítsátok meg Arturo Uit! Amíg nem késő...”