A csúf messzeség

„A messzeség megszépítő varázsa, amely tiszta emberi érzelmeket és mélyebb, intellektuálisabb értelmet adott a fizikai távolságoknak, a kilométerek százain át melengető fénnyel borítva el a magyarhoni tájat és a benne lakókat: úgy tűnt tova – hogy a mai helyzet el is rondítja a messzeséget. Méghozzá jócskán. Úgy csúnyítja és torzítja el a tőlünk alig fél vagy legföljebb egynapi autózásra lakókat, hogy tájékozatlan, ostoba, semmihez hozzászólni nem képes bunkókat kreál belőlük, bravúrosan korszerű hatékonysággal. Többszörösen jobb sorsra érdemes fiatal vagy középkorú nemzettestvéreink kénytelenek beérni a budapesti szellemi-kulturális választék legtöbbször alapos késéssel és hozzánk már csak jócskán megrostálva eljutó töredékével, kósza fél- vagy negyed információkkal, sorozatban megszűnő vagy riasztóan egysíkú (ezotériától ponyváig terjedő) kínálattal rendelkező könyvesboltokkal, bizonyos lapokat nem – vagy jó, ha olykor egy-két példányban – árusító újságosbódékkal, bizonyos filmeket sohanapján játszó mozikkal és egyebekkel.

És ezúttal nem megoldás a »segíts magadon, Isten is megsegít« bölcsessége, hiszen anyagi és egyéb gyakorlatias okokból nem lehet hetente többször, vagy akár havi rendszerességgel a fővárosba járogatni. Amikor utoljára a Budapest–Szeged közötti autópálya-szakaszon utaztam, egyik útitársam azon lelkendezett, milyen nagyszerű, alig másfél óra, és már ott is vagyunk. Valóban, hihetetlen gyorsasággal fogyott az út előttünk, már valahol Bács-Kiskun és Csongrád megye határán jártunk, szépen sütött a nap, kétoldalt nyugodt méltósággal terpeszkedett a Nagyalföld. Szülővárosom pedig, mint legtöbbünk bölcsőhelye a magyar vidéken, ott előttünk, túl a szemhatáron, elérhetetlen távolságban rejtőzött, messze-messze, mint Juhász Gyulánál az ég.”