„Három okból tűnhet mégis úgy, hogy az állam a közjóért van: egy, mert nincs mivel összevetni a produktumát abban a pillanatban, kettő, mert a személytelensége, a távolsága, a »tiszteletet parancsoló volta« egyfajta objektivitást sugall, három, mert a nap 24 órájában az életünk az államról beszél, tehát fel sem tűnik, mi az, vagy ha fel is tűnik, roppant nélkülözhetetlennek látszik a mindennapokban. Mind a három érv teljesen fals alapokra helyezi az állam megítélését. Mégis olyan hatékonyan működnek így együtt, hogy a polgárból akkor sem bújik ki az anarchista, amikor elszedik a pénzét, háborúba küldik, deportálják. Ilyen alkalmakkor is teszi, amit az állam megkövetel tőle. Amihez (az állami iránti vak bizalom kiváltotta engedelmességhez) ráadásul megvan általában a szükséges gyávaság és a civil öntudat hiánya is.
Sokkal egyszerűbb lenne az állam kritikusainak a dolga, ha be tudnák mutatni, hogy az állam mögött hús-vér emberek, személyes érdekek és rossz döntések garmadái állnak. Amikor valakinek elszedik a pénzét, háborúba küldik, vagy deportálják – nem említve most a jóval kisebb horderejű eseményeket –, az mind egy vagy néhány, általában közepes morális és értelmi képességű ember döntése. E döntéseket – és a mögöttük meghúzódó személyes érdekeket, hamis belátásokat, buta érveket – az állami felsőbbség és az iránta való vak bizalom legitimálja. A gyógyírt e blogon vissza-visszatérően mantrázom. A centralizált hatalom feltörése ésszerű mértékig és a hatalom szétterítése alternatív társadalmi intézmények között – és az érzés, hogy mennyivel jobban működik az egész – szerencsésen megölné a hipertrofizált állami tekintélyt, a legbiztosabb védelmet jelentené a veszélyes politikusokkal szemben, ergo az ember szabadságát rendkívüli mértékben gyarapítaná. Jó is volna, itt a vége, fuss el véle.”