Harmadszor se verte azt kendteken Schiffer András vissza

Tárgysorozatba se vette az országgyűlés a már harmadszorra benyújtott állambiztonsági múlt átláthatóvá tételéről szóló javaslatot, amely lényegileg tulajdonképpen csak azon az egy ponton különbözik a hatályos szabályozástól, ahol az akta el van ásva: hogy mely adatokat nem kell(ene) anonimizálni. Azokat, amelyek arról szólnak, hogy ki kinek jelentett, s a javaslat egyúttal ezen adatok nyilvánosságra hozatalát is megengedte volna. Igazán mesébe illő jelenet lett volna pedig ennek nyomán, ahogy politikai ellenfelek fej-fej mellett berontanak az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába, hogy előbb kutassanak ki a másikról valami csúfságot, mint ő róluk; sőt, ez a tevékenység talán több hasznot is hozott volna, mint a parlamentben való gombnyomogatás. Mivel azonban ez utóbbi jóval kényelmesebb és kevésbé kínos, így ezúttal nagyrészt a tartózkodás-gomb nyomogatásával sikerült megakadályozni a témának már a puszta napirendre kerülését is. 

A javaslat minden olyan személy nevét, születési adatait, munkahelyét és foglalkozását, valamint beszervezési adatait megismerhetővé tette volna, aki az állambiztonsági szervekkel hivatalos szolgálati viszonyban állt, részükre jelentést adott, vagy legalább beszervezési nyilatkozatot írt alá, amennyiben ez bizonyított. Korrekt, bár gyakorlatilag valószínűleg a nagy többség amúgy sem a szomszéd Jóska bácsi esetleges ügynökmúltjára kíváncsi, sokkal inkább a ma is aktív közéleti szereplőkére. Jóska bácsi ügynökmúltjára maximum az kíváncsi, akiről ő jelentett, annak pedig a jelenlegi szabályozás szerint sincs akadálya, hogy a megfigyeltek a róluk jelentőkről „azonosításra alkalmas adatokat”kapjanak.

Igazából az is nagy előrehaladás lenne, ha legalább a közéleti szereplők múltját bárki anonimizálás nélkül megismerhetné, a Jóska bácsikat pedig akár meg is hagyhatjuk az érintetteknek. A hatályos törvény úgy is tesz, mintha ez így lenne. Ugyanis akként rendelkezik, hogy nem kell anonimizálni a „közszereplő hivatásos alkalmazott, a közszereplő operatív kapcsolat és a közszereplő hálózati személyek azonosításához szükséges” adatokat.

Csakhogy, ha valaki mégis megpróbál ilyen adatokba betekinteni, akkor a levéltár előzőleg megkérdezi az érintett közszereplőt, hogy ilyen minőségét elismeri-e. Mert ha nem, akkor nincs mit tenni, a magánszemélyekre vonatkozó személyes adat szent. És ugye ő megmondta magáról, hogy nem közszereplő, hanem magánszemély. Esetleg, ha nagyon elszántak vagyunk, akkor perelhetünk, hogy a bíróság állapítsa meg az illető közszereplő mivoltát, és akkor talán pár év múlva megkaparinthatjuk az aktát. Ilyen kontextusban kissé ironikus, hogy a törvény hangzatos címe szerint elvileg „az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról” szól. 

Már a hatályos törvény egyetlen – a közszereplők saját magukra vonatkozó jolly joker nyilatkozatát tartalmazó – bekezdésének kihúzásával el lehetne érni, hogy a lusztráció legalapvetőbb feltétele megvalósuljon. Hiszen a Schiffer által célzott aktanyilvánosság is végeredményben erre irányul – remélhetőleg. Mivel az érintettek eddig is betekinthettek a rájuk vonatkozó állambiztonsági dokumentumokba, így a bárki általi megismerhetőség egyértelműen a nyilvánosságban még ma is jelenlévő személyek esetleges ügynökmúltjának feltárását célozza. 

Ezután jöhetne a lusztráció, azaz az egykori funkcionáriusok eltávolítása a közéletből és a közhivatalokból. Azonban az, amit a többi posztszocialista állam már előbb-utóbb megtett, nálunk még mindig várat magára. Nincs törvényünk, amely kimondaná, hogy nem tölthet be közhivatalt, aki anno állambiztonsági tevékenységet végzett; és egyetlen köztisztség betöltésénél sem összeférhetetlenségi ok az állambiztonsági múlt – kivéve az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatóját. Pedig ezt az összeférhetetlenségi klauzulát nem ártana jócskán kiterjeszteni.

Hasonló célra irányuló törvény eddig csak 1994-ben született, amely a közhivatalt betöltőknek az egykori állambiztonsági szervek szűkebb körére vonatkozó ellenőrzését írta elő, a jogszabály azonban – az Alkotmánybíróság általi megnyirbálás és módosítás után – hatályát vesztette. Az Alkotmánybíróság egyébként a vonatkozó határozatában kimondta, hogy „a jogállamban közhatalmat gyakorló vagy a politikai közéletben részt vevő személyek – köztük azok, akik a politikai közvéleményt feladatszerűen alakítják – arra vonatkozó adatai, hogy korábban a jogállamisággal ellentétes tevékenységet folytattak, (…) közérdekű adatok.” Mint látható, éppen annyira közérdekűek, hogy egy szimpla „Nem vagyok közszereplő, és kész” – tartalmú nyilatkozattal a személyes adatok védett körébe vonhatók.

Pedig az alkotmányba nagy hercehurcával beszuszakolt U) cikk szellemében – amely az MSZMP és egyéb kommunista szervezetek bűneiről szól – most már igazán nem kötne bele senki egy lusztrációs törvénybe. Csak persze azok, akik továbbra is szeretnének ott ülni, ahol most. A parlamenti szavazással kapcsolatban egyébként külön szót érdemel az MSZP (épp jelenlévő tagjainak) „odaadó támogatása.” A kisebbségben maradás biztos tudatával ugyanis bevetették a jó ügy érdekében a hatalmas politikai erőt jelentő nyolc szavazatukat, hogy megmutassák, nem ők a komenisták valójában, hanem a Fidesz.

Az mindenesetre egyértelműen látszik, hogy az ügynökök kilétének teljes körű felfedésére nincs politikai akarat; de ha már Schiffer András ennyire türelmes, negyedszerre esetleg benyújthatna egy lusztrációs javaslatot is.