A Kulturkampf Sztálingrádja: Tormay Cecile

„Kiadni Tormay Cécile-t 2013-ban? Kinek? Minek? Ezennel közlöm: nem vagyok hajlandó olyan sorokért műveltségem áldozni a Kulturkampfban, mint hogy »A lucskos szél hidegen fordult be a Dunáról a pesti házak közé.« Nem és nem. Nem vagyok hajlandó kiállni amellett a nő mellett, aki úgy próbált bevágódni a harmincas évek politikai vezérkarának, hogy Mussolininél is fasisztábbnak vallotta magát. Amúgy be is jött neki a cucc, hisz mivel gyakorló leszbikus volt, így perbe is fogták. Harmincas években vagyunk, és bár Berlinben már varrják át az első transzneműt, azért az ilyen nyílt coming out nem volt akkor divat. Hála azonban a jó kis politikai kapcsolatoknak, a Kormányzó Főméltóságú személyesen sikálta el az ügyet, ráadásul az általa »felszarvazott« férjre varrtak másfél év börtönt, hogy aztán annak elvált feleségével vonuljanak fel a Mátrába kicsit kipihenni a megpróbáltatásokat. Szép.

Kerényi Generalissimus szerint amúgy a Nemzeti Színház nem a »buzikról fog szólni«, a Nemzeti Könyvtárra azonban ez már nem vonatkozik, hisz Cécile néni három grófnővel is kavart. Külön szép, hogy a »bújdosó lakja« most Hotel Ózon Residence név alatt fut, kapott is bele szobrot a hatalmas írónő. Kérdés, hogy vajon mikor készítik el Kerényi javaslatára a gróf Ambrózy-Migazzi Lajosnéval közös szobrukat? A sok büszt meg heroikus portré után lenne pár tippünk egy komplex Pallavicini Eduardinát és Francesca Orsay-t is tartalmazó négyes kompozícióra is. (Hiába: Cécile néni hozzánk hasonlóan szerette a mediterrán csajokat…)

Félreértés ne essék: nem vagyunk homofóbok. Tényleg nem. Pláne a leszbikus témában az esztétikai érzékünk is kifejezetten fejlett. Csak valahogy a nemzeti-keresztény vagánykodás, a politikai benyalás, és a tehetségtelenség keveréke sehogy se fér bele nálunk egy olyan kor irodalmi életének taglalásakor, ahol azért Radnótik művelik a neoklasszicizmust, Szerb Antalok irogatnak irodalomtörténetet, Rejtő Jenők képviselik a »ponyvát«, de valahogy rájuk nem terjed ki a Kormányzó Őfelségének védelmező karja, hogy elsikálja azt a kis »makulát« körülöttük. Kettős mérce táririmm. A leszbináci ponyvaírónő tehát épp szerencsés pillanatban távozott el az élők sorából (1937-ben, egy évben a »zsidó« Karinthyval) ahhoz, hogy ne tudjon fullra úgy benáculni, mint szegény Nyirő aki legalább EGY könyvet képes volt olyan kínos mondatok nélkül megírni, minthogy »Maradjon fenn könyvemben az, ami velünk vész el: egy halálra szánt faj legboldogtalanabb nemzedékének a kínja és becsülete. És lássák meg benne az utánunk jövők, hogy a megpróbáltatások esztendejében mi sajgott át a némaságra ítélt, elgyötört, vérig alázott magyar lelkekben.« Zacsit kérek.”