Örökké felfrissülünk a régi által

„Első, második és már sokadik ránézésre az látszik, hogy az Oroszlános Udvar horizontja egy szélesebb, mondhatjuk úgy, hogy művelődéstörténeti tudásra, annak felfrissítésére törekszik?

Másként talán nem is lehet. Ez adott, hogy örökké előre nézünk és visszanyúlunk. Örökké felfrissülünk a régi által. De mi most földhözragadtabban gondolunk erre. Léteznek olyan ügyek, amelyekről nem beszélünk. Ilyen-olyan elfogultságból, gyanakvásból, lustaságból vagy mert elfelejtettük. Olykor magunktól felejtettük el, máskor meg elfelejttették velünk. Olyan dolgok, ügyek, jelenségek is léteznek, melyeket kisajátítottak. Megint másokról egyszerűen semmit sem tudunk. Mert nincs szem előtt, és senki sem akarja nekünk megmutatni. Éppen ma volt a lengyel Andrzej Stasiuk könyvbemutatója Pesten. Egy lengyel kritikusa azt írta róla, hogy amikor a lengyelek szabaddá lettek és elkezdtek egzotikus helyekre utazni, a Kanári-szigetekre meg Madagaszkárra, akkor Stasiuk újra felfedezte nekünk Közép-Európát. Megmutatta, milyen izgalmas hely ez. Hogy micsoda lehetőségek rejlenek itt, azokban a helyekben, melyek az orrunk előtt vannak, és a bekalandozásukhoz nincs szükség arany American Express kártyára. Ezt akár Pálfalvi Lajos is mondhatta volna, azzal a különbséggel, hogy neki már nemcsak a középeurópázás, de a posztkolonializmus is divat, főcsapás, ezért sütötte ki a rovatának a Nyugat-Eurázsiai Idő címet, és ezért kutakodik egészen elhagyatottnak látszó, periferiálisnak mondott vidékeken is.

Milyen arányokban építkezik a lap? Az irodalom mellett melyek a főcsapások?

Jó kérdés, egészen alapvető, engem mégis meglep, át kell gondolnom, mert ez az egész valahogy nem így van a fejemben. Hogy magától értetődőn irodalom meg mellette ez-az, mondjuk, építészet vagy zenetörténet vagy néprajz. De azért sorolom a többit is: história, főleg a mienk, meg a szomszédainkkal közös, meg mindaz, ami tőlünk sugárzódott ki a világba. Aztán a már említett Nyugat-Eurázsiai Idő, ami az egykori Szovjetbirodalom utódállamaira és Közép-Európára figyel, Prágától az Urálig, a Baltikumtól a Balkánig, most éppen remek csecsen sorozattal. Állandó rovatunk a Cigányélet. Ugye, nem kell mondani, miért? A Szopránról Horváth Júlia Borbálának kéne beszélnie, mert én, bizonyára nagyon ügyetlenül, azt mondom, hogy ebben a rovatban nődolgokat talál az olvasó. Nem feminizmust, nem férfigyűlöletet, nem szingliszövegeket. Nehéz dolgokat. Az egyik első alakuló beszélgetésünkön, amikor mindenki vázolta az elképzeléseit, azt találtam mondani: »unom a feminizmust«. Nyegle szöveg volt, gyorsan kiderült, hogy nem is unom. Igaz, ez meg nem az, amire feminizmus alatt gondoltam.”