Magashegyi halálok

„Erőss Zsolték halála a szokásosnál is élesebben osztotta meg a magyar közvéleményt. Rendkívüli hős volt, aki az életét sem sajnálta céljai eléréséhez, így az egyik tábor; magának kereste a bajt a mindenáron való feltűnősködéssel, hangzik a másik oldalon. Éppen csak a társadalom felelősségéről nem esik szó. (...)

Itt van a magashegyi mászás, ahol kimondva, kimondatlanul – persze csak a magukat e kihívásra fizikailag felkészíteni tudók körében – meglátásom szerint lényegében arról szól a versengés, hogy ki meri, akarja jobban kísérteni a sorsot, illetve kockára tenni az életét. És a társadalom ennek megítélésben két részre szakadt táborai megelégszenek a szimpla szópárbajjal: »hősök« kontra »maguknak bajt keresők«. Pedig, ahogyan a fentebb idézett példák is mutatják, a köznek igenis dolga van az extrém jelenségek visszafogásában, így a mára valószínűleg a legcsúnyább halálozási statisztikával (egyáltalán nem) büszkélkedő magashegyi mászók esetével is.

Olvasom lapunkban, hogy a hatezer méter feletti csúcsok mászásánál nincs a földön cég, amely biztosítást kötne az indulóval, vagyis ott a kockázat már lényegében kezelhetetlen, nagyobb annál is, amire például akár háborús viszonyok között lehet számítani. És mégis, annak ellenére, hogy most például tizenegy indulóból öten halottak, »the show must go on«?!

Emberek, mind a két véleménytáborból, maguk szerint ez tényleg jól van így? Nem kellene most már mégis csak valamit csinálni?!”