A Mephisto Stohl András megkérdőjelezhetetlen tehetségről tanúskodó alakítása és az összes színész kiváló játéka mellett is újabb példája annak, hogy Alföldi igazgatóként maradandóbbat alkotott, mint rendezőként.
„Valóban volt mitől tartani. Alföldi utolsó, Menczel Róbert fekete állványoktól uralt, de színházi fényekkel kiválóan kihasznált díszletében megvalósult rendezése tisztességes, ám nem katartikus munka. Ahogy ő fogalmazott: nem volt az előadásnak semmiféle bukéja, nem jelent meg sem ő, sem Vidnyánszky Attila semmilyen formában a színen. Szemben egyébként a Gergye Krisztián Társulat és az Átrium Film-Színház »opera amorale« című előadásával, mely szintén a hatalom és a művészet viszonyát boncolgatja. Alföldi szerint – bármennyire szeretnék sokan – nincs semmi konkrét köze az előadásnak ahhoz, ami most a színházban zajlik, hiszen tavaly januárban hirdették ki az évad programját.
Ennek ellenére a kissé vontatottra sikerült előadásnak sok mának szóló és általános üzenete van. Az 1920-as években játszódó történet (ahogy Szabó István kiváló 1981-es, Oscar-díjas filmjében is) azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy hol csúszik el a hatalom és az egyén viszonya, hol az a határ, ahol már nemet kellene mondani, ahol már az egyéni ambíció és az erkölcsi kérdések viaskodnak egymással. Vissza tudott volna még fordulni Höfgen a teljes önfeladás útjáról? A közönség pedig – mely a végén állva tapsolt – egyetértően nyugtázta az olyan kijelentéseket, melyek szerint a hatalomnak színházra van szüksége, hogy az is eszköz a politika kezében.
A Mephisto Stohl András megkérdőjelezhetetlen tehetségről tanúskodó alakítása és az összes színész kiváló játéka (Bánfalvi Eszter Josephine Bakert idéző domina-Juliette-je, Martinovics Dorina sugárzó, de racionalista Nicolettája, Söptei Andrea szenvedélyes és egyszerre finom Rahelje, Udvaros Dorottya díva-Dora Martinja mind erőteljes megformálások) mellett is újabb példája annak, hogy – bár voltak kitűnő munkái, például a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból vagy a Tartuffe – Alföldi igazgatóként maradandóbbat alkotott, mint rendezőként. És noha fantáziadús művész (most: a függöny mindkét oldalát kihasználó játék, a Kroge házaspár megrázó halála, a hamleti kristálykoponya), és jó színészekkel dolgozik (kivéve a most is, mint szinte minden darabban artikulálatlanul kiabáló Nagy Zsoltot), a végeredmény nem mindig átütő. Szervezői munkája viszont kiemelkedő, hiszen kiváló rendezőket hívott meg (Mohácsi János, Andrei Şerban) és márkanevet csinált az új Nemzetiből.”
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
Farkas Gyula egyedül neveli három gyermekét, végre úgy tűnt, egyenesbe jönnek, de egy 30 éve nem látott családtag mindent keresztülhúzhat.
A fitneszguru nem ért egyet a Tisza által tervezett SZJA-emeléssel.
Egységben az erő! – üzente a világbajnok magyar MMA harcos.
Természetesen még mindig Orbán Viktortól tartanak.
