Brüsszel pajzsa

„A világháborút követően a gazdasági egymásrautaltság és az egymástól való félelem volt az, ami arra ösztökélte az államokat, hogy az ellenségeskedés utáni összefogás nehézségeivel szembenézzenek. Mára ez is megváltozott, hiszen ezt a szerepét sikeresen betöltötte. Azóta azonban az integráció foglyává vált az unió oly módon, hogy mindig tovább akart lépni az együttműködés következő, nemzetek feletti szintjére. Eredeti motívumai időközben elkoptak, már nem a szó szerinti »együtt«-működés, hanem az »egyszerre működés« kényszere vezeti. Az unió egyre inkább egy önálló politikai testként viselkedik, amelyben a »különutasnak« vélt nemzeti érdekek akadályt jelentenek. Az egységet bontó részérdekek ellene hatnak az egységesítő szándéknak, és ellentmondanak az »egy közös érdeknek«. Brüsszel pajzsán a motívumok már kevésbé emlékeztetnek a nemzetállamok közösségére. A nemzetek Európája szókapcsolat csak azzal a szolidaritással egyenlő, amelyet a közösségen belüli konfliktusok tompítása érdekében mindenkinek vállalnia kell. Ezzel szembeállítják a nemzeti érdekek – sok esetben konfliktust vállaló – képviseletét, a »populista nacionalizmust«, holott a kezdetekkor azért jött létre a Miniszterek Tanácsa, hogy a közösségi döntéshozatalban megjelenjenek a nemzeti érdekek is. Az államok egymáshoz való közelítése volt a cél. 

Brüsszel azóta viszont már olyan motívumokkal vértezte fel Achilles-pajzsát, amelyek a nemzeti valóság felett állnak. A közösség olyan kényszerpályán halad, amelyben a legfőbb motiváló az intézmény önállósodása. Függetlenedik a nemzetállamoktól, föléjük vizionált érdekek jelentik az új motívumokat. A pajzs mintázata átalakult: közepén a világgal versengő, egységes európai állam rajzolódik ki. Ezt a politikai testet a »közösségi szellem« járja át, amely megteremti az egységes európai identitást. A gyakorlatban ez egy olyan politikai szervezet, amelyben a nemzeti politikák meghatározó szerepét átvette a gazdaság logikája, ahol a lakosság statisztikai számok halmaza, a jólét mértékegysége a GDP-arányos növekedés, mércéje pedig a központi irányterv. A »közösségi szellem« megerősítéséhez intézményes szimbólumokat találtak, ez pedig azt jelzi, hogy ez az új állam felülről építkezik. Erre példa az euró, amely inkább politikai, mintsem gazdasági szükséglet volt. Annak szimbóluma, hogy Európa még hatalmi tényező a világban. Európa mint önálló szereplő személyesedett meg az euróval és az uniós állampolgársággal, ez pedig egy sor másik kötelezettséget jelent majd a későbbiekben a részt vevő tagállamok számára. Ez az a kényszerpálya, amely új motívumokkal ellátott pajzsa mögé tereli a valódi közösségi akaratot. A kérdés az, hogy mennyire létezik európai identitás, mennyire lehet ezt szavakban közös kultúrára építeni, miközben a vallás, a nemzeti érdek, a nemzeti kultúra a brüsszeli retorikában a populizmus kategóriájába került át.”