„A részletek ismeretének hiányában egyelőre nem látjuk át, milyen devizacsere-ügyletek azok, amelyeken a jegybank – tervezetten! – három milliárd eurót veszít (esetleg viszont forintban annál többet vagy semmit sem keres). Mozgolódnak viszont 1990-91-es emlékeink, amikor a pénzügyi összeomlás elhárításáért küzdő jegybank swap-feltételeit kihasználva – a bankrendszer néhány más, devizaforrások tekintetében mozgásképes, likvid tagjával együtt – döglöttre kerestük magunkat.
Amúgy nagyrészt egyetértünk az elnök úrral: a vállalkozások és a lakosság valóban akkor veszi észre a pénzügyi rendszer sérülékenységét, amikor nem képes kitermelni, megkeresni devizakötelezettségei forintellenértékét. Azt tanultuk viszont, hogy a saját és idegen devizák közötti árfolyameltérés – akár brutális elcsúszás – nem önmagától való. Az árfolyameltérés a reálgazdaságban bekövetkezett folyamatok, a belföldi és nemzetközi munka- és tőkehatékonyság eltéréseinek tükre, amelyet csak ideig-óráig befolyásolnak a »spekulánsok«, devizakereskedők, a források tulajdonosainak várakozásai.
Ám – elismerve, hogy a bankrendszer stabilitása és aktivitásának növelése alapvető nemzetgazdasági érdek – most tekintsünk el a pénzvilág belső üzleteitől, és fordítsuk figyelmünket a »Növekedési Hitel Program« közvetlen célcsoportja, a kis- és középvállalkozások számára megnyitott lehetőségek felé. Nem nagy tétel a bankok eszközrendszerében 500 milliárd forint, de számoljunk mégis. (Elnézést kérve a pénzügyi szakemberektől az egyszerűsített számításért; azok számára is érthetőek szeretnénk lenni, akik nem a treasuryben, vagy a bankszabályozással töltötték ifjú napjaikat.)”