„A válság x-ik évében már nem találgatjuk, melyik lehet a következő, bedőlésre ítéltetett ország. A három évvel ezelőtt használt PIIGS betűszó (Portugália, Írország, Olaszország, Görögország és Spanyolország angol nevének kezdőbetűi) rég meghaladottá vált. (...)
A nyugat-európai politikusok és közgazdászok közül szinte mindenki, de még a közép-európaiak közül is sokan megfeledkeznek arról, hogy a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet sem volt más, mint egy gazdasági válság menedzselése. Külső és belső okok nyomására alacsony hatékonyságú nemzetgazdaságokat kellett átalakítani működőképesebb rendszerré. Az átmenetre minden negyven évnél idősebb ember emlékszik. Az országonként változó, akár 20-30%-os gazdasági visszaesést, az árak felszabadításából és az áfa bevezetéséből adódó inflációt, az egyik hónapról a másikra megjelenő munkanélküliséget és az ebből következő létbizonytalanságot nem lehet elfelejteni. Mindig vannak olyanok, akik számára az előző rendszer jobb volt, de a többség, főképpen a fiatalabb generációk már semmi esetre sem szeretnének a szocializmusban élni. Ki lehet jelenteni, hogy a ’90-es években hozott áldozat megérte. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a kelet-közép-európai országok az átalakítások költségeit egytől egyik önerőből fedezték. Érkezett ugyan nyugati tőke, de ez a magánosítás, zöldmezős beruházások vagy kölcsönök formájában történt. A helyi vállalatok sokszor áron alul keltek el, és a kölcsönöket is piaci kamattal kell visszafizetni.”