L. az élet sűrűjében: tehenek és emberek

„Mivel a Tsz fejleszteni akarta az állományt ezért vásároltak száz darab vemhes üszőt (első szülése előtt álló ifjú tehenet – urbánus lelkek számára), ezekkel akarván fejleszteni az állományt. A beszerzésbe azonban ütemezési hiba csúszott, mivel a száz állat gyakorlatilag két hónap alatt ellett meg. Az állatorvos értesítése az ellésről nagyon nehéz volt, mivel az állatorvos K.-ból jött ki – már ha járható volt az út – és természetesen valakinek be kellett menni a városba szólni neki, ez pedig éjszaka nem volt egyszerű, különösen mert két-három éjszakai alkalom után már letagadtatta magát a feleségével. Az ellések egy-két hónappal azután kezdődtek, hogy L. átvette az irányítást és az éjszakák hamarosan rémlátomássá váltak. A tehén nehezen ellő állat, túl nagy a borjú és szeret éjszaka megszületni. Így azután L. nappal próbálta irányítani az embereit, éjjel pedig tehenet elletett Szutyok segítségével, mert csak ő volt kéznél. Ő szívesen segített, de elvárta, hogy szolgálataiért ellássák innivalóval; szerencsére ebben nem volt válogatós. L. éjjel is és nappal is csak kóválygott és úgy érezte időtlen idők óta nem aludt. A borjú születésének csodálatos élménye hamar elmúlt, gépiesen tette a dolgát és közben többnyire aludt.

Pedig nincs csodálatosabb dolog a születésnél. Ahogyan a véres magzatburokkal borított, leginkább alienre emlékeztető valaminek az orráról és szájából kitöröljük a magzatburkot, közben ijedten rántjuk ki a kezünket a szájából, mert meglepő erővel szopni akarja az ujjunkat, érezzük a meleg leheletét és hirtelen átéljük a csodát: élet született. Odatesszük az anyja elé, hogy lenyalhassa, megtisztogassa és a kis szörnyetegből vörös-fehér tarka, méla tekintetű valódi élőlény lesz, amelyik fél-egy óra után megpróbál hosszú remegő lábaira állni, hogy először életében egyen. Segíteni kell neki persze, az anyja is segíteni akar, de többnyire csak fellöki, odavinni a tőgyhöz, hogy szopni tudjon. Normális esetben – ha nem alszik az ember – valami csodás, semmihez sem hasonlítható befejezettség-érzés vesz erőt azon aki ezt végig segítette. Megéli, hogy íme tettem valamit, valami jót és ami történt valamiképpen örökre hozzám kötődik. Később, értelmiségi léte során, L. sokszor hiányolta ezt az érzést, kitörni vágyott a teljesítmények relativitásából a van akinek tetszik, van akinek nem ambivalenciájából és újra érezni akarta a jó bizonyosságát, a tett, a cselekedet valódi voltát. De az az idő mindörökre elmúlt és ami maradt: szó, szó, szó.”