Maradnánk még egy keveset

„Jelen pillanatban ott tartunk, hogy a felvételizők a várható ponthatár mellett azt sem igen tudják belőni, elindul-e egyáltalán a kiszemelt és hőn áhított szak, lesznek-e oktatók, szaktársak, elhordják-e szeptemberig az infrastruktúrát, vagy osztozkodhatunk még a maradékon. Nem sokkal okosabbak intézményvezető foglalkozású polgártársaink sem, ők azonban kevéssé ugrálnak, hiszen a kiszámítható finanszírozás helyére nemsokára a nettó pénzosztás lép, ahol jelentős szájtartási képességekre lehet még szükség. Nem túl hangos a hivatalos érdekképviselet sem, holott az alkotmánymódosítás bejelentésével újfent teljes kabaréba fulladtak a tárgyalások. Ennyi erővel kérdőívet is küldhetnének Nagy Dávidnak és Mezey Barnának, ilyesféle kérdésekkel: »Egyesek szerint az adófizetők jogos elvárása, hogy a pénzükön taníttatott ifjak a nemzet javára, itthon, Európa szívében kamatoztassák tudásukat. Mások hazaárulók. Ön mit gondol erről?«

Jelen pillanatban ott tartunk, hogy a felsőoktatás szétverése még csak nem is a gazdasági racionalitás, a munkaerőpiaci kompatibilitás irányába halad (persze ez is felháborító volna, az önmagáért való tudás, a művelődés megbecsülésének, elismerésének teljes hiányáról tanúskodna). Ne mondja nekem senki, hogy a minisztériumban 15 évre előre kiszámolták a hallgatói szerződés ökonómiai hatásait, vagy hogy vettek egy képletet minden szakra, és éppen 16-nál jött ki, hogy felesleges az állami támogatás. Ha mégis vannak ilyen számítások – megkövetek akárkit – rajta, mutassák meg! Amíg ez nem történik meg, azt kell gyanítanunk, hogy puszta szavazatmaximalizálásról van itt szó, nemkeretszámmal és nemtandíjjal, amin decemberben még jókat lehetett röhögni, most már egyre kevésbé.”