A feje tetejére állított szólásszabadság

„Karsai Lászlóval szemben a Jobbik jó hírnév megsértése miatt indított pert. A parlamenti párt azt sérelmezte, hogy a történész »neonácinak« nevezte a pártot egy televíziós műsorban. Az ítélkező Takács Péter Attila bíró ezt öncélúnak és indokolatlannak (sic!) minősítette, és elmarasztalta a történészt. Nem ez az első eset, amikor szélsőjobboldali csoport kéri ki magának a fasiszta vagy neonáci megnevezést. Egy rádiós műsorvezető a szélsőjobboldali motoros társasággal szemben veszített pert, akiket lefasisztázott. Elfogadhatatlan az, hogy a bíróság szerint egy parlamenti pártnak ugyanolyan jogilag védendő a hírneve, mint egy magánszemélynek. Egy parlamenti párt csak a nyilvánosságban él, a választók szavazataiért küzd, nincs emberi méltósága (ami a jó hírnév alapja emberek esetén) vagy legitim anyagi érdekei (ami a cégek jó hírnevének védelmét – korlátozottan – megalapozza). Elfogadhatatlan az is, hogy a bíróság egy politikai pártról alkotott politikai vélemény igazságtartalmát vizsgálja. Értelmezhetetlen az a bírósági kérdés, hogy egy politikai véleménynyilvánítás »indokolt-e«, ahogyan az is, hogy egy pártról véleményt alkotni »öncélú-e«. A szólásszabadság lényege, hogy nem kell indokolni azt, mi valaki véleménye, és mi a célja annak közlésével.

Érdemes azonban messzebbről kezdeni, mert az ügynek Karsain túlmutató jelentősége van. Hogy van az, hogy a jog nálunk elsősorban a rasszistákat védi? (...)

Érdemes visszatekinteni, hogy mindez Magyarországon hogyan érvényesült. Az 1992-es alaphatározat óta a szélsőjobboldali véleményformálók nem tetszeleghetnek mártírszerepben, törvény nem tiltotta véleményük kinyilvánítását. Az ügyészség egészen odáig ment, hogy még határesetekben sem kezdett el nyomozni a szólásszabadságra hivatkozva. A két évvel ezelőtti Tyirityán-eset vagy a például a cigánysoron vonulás előtt a paramilitáris csoportokat uszító szónokok ellen még eljárás sem indult. Ez a szólásvédő attitűd viszont már mintha nem is létezne más esetben. Hiába tette a közszereplők bírálhatóságát magasra az AB már 1994-ben, a gyűlöletbeszéd-határozathoz hasonló módon tágan értelmezve a szólásszabadságot, a közéleti vita terén ez akadozva érvényesült. A sértődős közszereplő vagy a megbántott politikus a bíróságokon sokszor megértő fülekre talál. Ma ott tartunk, hogy a szólásszabadság védelme ahelyett, hogy még a nácikra is kiterjedne, inkább rájuk korlátozódik. A Karsai-ügy a maga furcsa módján szimbolizálja ezt az abszurditást. Az antiszemita pártot, motoroscsoportot vagy aktivistát nem lehet érzékenységében sérteni és annak nevezni, amit a kritikus gondol róla, de a szélsőjobboldaliak roma polgárok likvidálására való felszólítása elfogadható. Az az ügyészség, amely a melegfelvonulás fizikai megtámadására uszító szélsőjobboldali blogger ellen még eljárás megindítását is szükségtelennek tartja, az perli a filozófust, aki az ügyészség pártatlanságát megkérdőjelezi.”