„Ott, akkor Nagycsütörtökön mégiscsak felsejlett keveseknek az igazság. A veszteség rettenete. Az imádkozásban való kitartás lehetetlensége. Mikor a test se volt kész, a lélek pedig végképp erőtlen még a közösségvállalásra is. Virrasztani a szenvedővel. A halálra készülővel, sem Péter, sem Jakab, sem János, de senki azóta sem tudta vállalni a közösséget. Ezért hengerítette el valaki a követ négy nappal később, hogy az, Akivel nem vállaltak közösséget a hajszolt, kifáradt, lestrapált, kiégett tanítványok, visszajöjjön és ő vállaljon közösséget újra. Beállt Isten a világtörténelem lehetetlenségébe Fia erőtlensége által, hogy ne lehessen sosem likvidálni az Ő szeretetét.
Eszetekbe juttatom testvéreim ezt az evangéliumot!
Országok helyzete bizonytalanodik el, bankok araszolnak a csőd felé, egy földrész kínlódja éveinek könnyelműségét, több nemzedék él bizonytalanságban, emberek százezrei indultak világok vándoraiul. Ezeken az estéken mégis megcsendesül a lélek ott, ahol a hagyománynak teret szentelnek. Hagyomány alatt nem a rítusok ismétlését értem csupán, hanem Hamvassal szólva: »A hagyomány az ember és a transzcendens világ között lévő kapcsolat folytonosságának fenntartása, az emberiség isteni eredetének tudata és az istenhasonlóságnak, mint az emberi sors egyetlen feladatának megőrzése« (Scientia sacra).
Mi is ez a feladat? Végig menni az úton.”