„Listák mindig is voltak, mindig is lesznek. A listázás optimális esetben nem visszaélésre okot adó, kvázi önkényuralmi furfang, hanem a hatékony működés szükséges eszköze. A listák készítésének fő célja – ellentétben a hazánkban széleskörűen elterjedt vélekedéssel – általában nem az, hogy a rajtuk szereplő emberek adataival visszaéljenek, hanem ezzel ellentétesen, prózaian praktikus.
Ha több, magát titkosügynöknek képzelő, félcigány, Real Madrid szurkoló gólya jelentkezik a táborba, mint ahányat el tudnak ott helyezni, akkor igenis valamilyen szempont alapján rangsorolni kell őket. Ha a pályázatra jelentkező cégek több összegre nyújtanak be igénylést, mint amennyit ki lehet osztani, akkor igenis kell egy sorrend, hogy ki mennyit kapjon. És ha nagyobb egy pártiroda kampánykörzete, mint amennyit hatékonyan le tudnak fedni az aktivistáikkal, akkor igenis fel kell állítani egy prioritási sorrendet a humánerőforrás hatékony koncentrálása céljából.
Az igazi kérdés a szempontok milyenségében, az elbírálók személyében, és legfőképpen, a nyilvánosság által gyakorolható nyomásban van. A torz, kényszerű rendszer ugyanis torz, kényszerű megoldásokat szül. A pénzeket, a helyeket ki kell osztani, és ha nincs pontosan szabályozva, hogy ki ülhet egy bíráló bizottságban, milyen pontos szempontok alapján kell meghatározni a támogatás mértékét, kiosztani a gólyatábori helyeket, vagy felkérni a tanácsadócéget, addig igenis a saját maguk által jónak látott rangsorolás alapján fognak dolgozni. És ha éppen olyan emberek ülnek ott, akiknek a legfontosabb figyelembe veendő szempont a jó segg, és a Golgota gyülekezet, akkor sajnos az lesz az arany standard.”