Doni reflexiók

„A Népszava január 11-i számában Kerecsényi Zoltán a MEASZ, vagy­is a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének alelnöke írt cikket a doni áttörésről, Requiem egy hadseregért címmel. Szögezzük le mindjárt, feltétlenül fejet hajtunk Kerecsényi Zoltán vesztesége előtt, hisz honvéd dédnagyapja a Donnál esett el. Ez persze nem adhatna okot a katasztrófa erősen kádári értelmezésére, azaz a visszarendeződésre. Csak úgy sorjáznak az írásban a pártállami propaganda ismerős, újra leporolt elemei. Mindenekelőtt az a sematikus és egysíkú érvrendszer, amely a Horthy-rendszer elvetemültségére és kalandvágyó felelőtlenségére, mondhatni »úri passziójára« vezeti vissza Magyarország háborúba lépését. Mintha nem lett volna Trianon, s mintha nem lettek volna súlyos politikai, gazdasági, társadalmi következményei a trianoni döntésnek, az ország és a nemzet szétszakításának, s mintha mindez nem hatotta volna át akkor a teljes magyar politikai mezőny gondolkodását. Nem kell igazat adni Horthynak s a Horthy-korszak döntéshozóinak, de hát azért árnyaltabb képet érdemelnének a Népszava olvasói is, ha már a doni katasztrófa kerül szóba.

Megint csak nem igaz, hogy a bűnös vezetés kétszázezer magyar katonát hajtott a halálba a Donnál. A magyar 2. hadsereg vesztesége 96 016 fő volt 1943. január 1. és 1943 áprilisa között. Ebből 28 044 fő volt a sebesültek száma, őket hazaszállították. A szovjet rádió szerint pedig 26 ezer hadifoglyot ejtett a Vörös Hadsereg az áttörés idején. A hadsereg elesett és eltűnt katonáinak száma tehát 41 972 főre tehető. A többiek hazakerültek. Ez több mint százezer embert jelent az eredetileg 204 334 fős hadseregből. Azt már ide sem merem írni, hogy nem utolsósorban Jány Gusztáv vezérezredes szinte kíméletlen parancsainak köszönhető, hogy a visszavonulók közül ennyien láthatták meg újra szülőföldjüket.”