Latin: utunk Félázsiából Európába

A Hoffmann-féle oktatási államtitkárság régóta híres kreatív nyelvoktatási ötleteiről, a mai nap menüjén a latin nyelv oktatásának forszírozása szerepel. Az Eduline szerint bevezetnék a kötelező latinnyelv-oktatást a nyolcosztályos gimnáziumokban. A decemberben közzétett, szeptembertől érvényes kerettantervek alapján a nyolcosztályos gimnáziumok ötödik és hatodik évfolyamán bevezetik a „latin örökségünk – az európai műveltség latin alapjai” nevű tantárgyat, amelyet az intézményeknek be kell építeniük az órarendbe, míg a hetedik évfolyamtól a latin választható második idegen nyelv lesz. A latin örökség-órákon az Eduline szerint nyelv alapvető nyelvtani szabályairól, fontosabb szavairól, a római művészetről, irodalomról és mitológiáról tanulnak majd, de a világ más tájait érintő, illetve középkori, elsősorban magyar témájú forrásokat is feldolgozzák.

Ahogy olvasom, a hír hallatán itt-ott máris beindult a szokásos hápogás, ami bármilyen hoffmanni tervet kísér a magyar blogoszférában. Ez a terv azonban igencsak különbözik, pl. az angol nyelvoktatás nyakatekert háttérbe szorításikísérleteitől.

Először is: a klasszikus műveltség szinte totális eltűnése miatt aggódó kultúrkonzervatívok elégedetten csettinthetnek a hír hallatán: a középfokú oktatás legalább egy részében kötelezővé válik a jó öreg latin oktatása, amely az elmúlt évtizedekben szinte teljesen eltűnt a közoktatásból. A latin a klasszikus műveltség egyik alapja: minél többet vissza tudunk menteni ebből a műveltségi kincsből a jövő nemzedékek számára, annál inkább meg tudunk valamit őrizni a sokak által hanyatlónak vizionált nyugati civilizáció gyökereiből és erejéből. E sorok írója egy évig tanult latint a felsőoktatásban: arra mindenképp elég volt, hogy élvezettel silabizáljon latin feliratokat Róma rommezőin vagy itt-ott elérhető régi iratokban; s persze arra is, hogy a latint legalább egy kicsit átlátva hozzátegyen valamit az európai kultúrtörténettel kapcsolatos ismereteihez.

Másodszor: a latinoktatás nem csak élére vasalt konzervatívok, hanem bárki – végső soron az egész társadalom – számára kedvező lehet: anómiás és atomizált jelenünkben mégis csak felszívódik egy kis kultúrtörténeti tudás a fiatal fejekbe, netán még azok a rejtélyes államtitkársági érvelések is tartalommal telítődnek meg, melyek szerint a latin nyelv oktatása megalapozza a tanulókban „a közjóra, a nemzeti és társadalmi összetartozásra való törekvést”.

Harmadszor: a kormány filozófiájával sokszor és sok helyütt jogosan szembeállított bezzegnyugatozó érvelés a latin nyelvoktatás erősítésének kritikájában nem fogja megállni a helyét. Sőt. A latin gyökerű országokban, mint Olaszország, Spanyolország, kötelező a latin oktatása, de ugyanez igaz Görögországra, sőt, Hollandiára, a nagyrészt tartományi szinten szabályozott oktatáspolitikával rendelkező Németország egy részére is (a németeknél a latin a harmadik legnépszerűbb idegen nyelv az oktatásban). Az Ausztriában szintén széles körben tanított, ma újra egyre népszerűbb latint ma nagyjából olyan módon tanítják, mint ahogy itthon a latin örökség órát elképzelnék: kultúrára, életmódra, történelemre, civilizációra, sőt, az egyesült Európa eszméjére kiterjedő, diákok számára érdekes kultúrtörténeti tárgyként.

Egy hasonló, jól megalapozott, a latin nyelvtan egyszerű alapjait és az egész Európát és benne hazánkat évezredek óta formáló latin kultúrát bemutató órát be lehetne vezetni a magyar középiskolákban – persze megfelelően súlyozva a most is kötelezően tanított, valamint a régóta fájóan hiányzó vagy alig tanított (pl. pénzügyi, jogi, demokrácia-) ismeretekkel. Ha bele tudják illeszteni túlterhelés nélkül egy 21. századi magyar diák elengedhetetlen tanulmányai közé, tegyék. De csak akkor. Veszíteni biztosan nem veszítene vele az egyszeri magyar diák.

A latin nyelv, kultúra és szellem ismerete: a magyarok útja Félázsiából Európába, immár ezer éve.