Puszta kézzel a hófúvásban

Áprily Lajos: Ajánlás Ne haragudj. A rét deres volt, a havasok nagyon lilák, s az erdő óriás vörös folt, ne haragudj: nem volt virág. De puszta kézzel mégse jöttem: hol a halál nagyon zenél, sziromtalan csokrot kötöttem, piros bogyó, piros levél. S most add a lelked: karcsu váza, mely őrzi még a nyár borát - s a hervadás vörös varázsa most ráborítja bíborát.

ADY ENDRE: Rózsaliget a Pusztán Éltem a Pusztán s megkisérteték: Csengő, muzsikáló zsákkal a hátán Jött, jött, jött kacagva a Sátán. Tövises Pusztán, csalánok között Szórta elémbe a kincset. Kiszórta S virított nyomban ezer rózsa. Dalolva járok s aranyat szedek, Büszkén kacagom ki a tunya álmot: Hiszen én rózsák között járok. S csalános szikföld lábamat töri, Dalolok, míg serked vérem száz sebben, Evoé, a rózsaligetben.

Arany János A PUSZTA RÉMEI "Ez-e hát a puszta? ama híres puszta? Csikósok, betyárok, poéták édene? Melynek képeit már annyiszor elnyúzta A festő, a költő, színpad, tánc és zene? Hadd lássalak egyszer, zsálya-koszorúzta Áldatlan áldozók özvegyi mindene! Hadd lássam csodánál csodásabb világod: Csárdáid, kútgémed, fényes délibábod!" Szólt az ifju művész, vándorbot kezében. Amint szeme előtt tágul a határ; Nézése megfárad az unalmas képen: Most látja először... s oly rég látta már! Hiába kalandoz szeme földön-égen: Egy olaj-ágacskát sem hoz e madár, Mint a holló, melyet széles a világra Bujdosni bocsátott az ősz pátriárka. Korán útnak indult... (1852 körül)

A PUSZTA, TÉLEN Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda; Amit a kikelet És a nyár gyüjtöget, Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli, A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli. Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, S a dalos madarak Mind elnémultanak, Nem szól a harsogó haris a fű közűl, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl. Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öregkorától, S le kell hajolnia, hogy valamit lásson... Igy sem igen sokat lát a pusztaságon. Üres most a halászkunyhó és a csőszház; Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; Mikor vályú elé Hajtják estefelé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül. Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul; S a csizmaszárábul Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-odanéz: nem üres-e a jászol? De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, Mert a pince kulcsát Akár elhajítsák, Senki sem fordítja feléjök a rudat, Hóval söpörték be a szelek az utat. Most uralkodnak a szelek, a viharok, Egyik fönn a légben magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal, Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő, A harmadik velök birkozni szemközt jő. Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek, A rónára halvány ködök telepűlnek, S csak félig mutatják A betyár alakját, Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló... Háta mögött farkas, feje fölött holló. Mint kiűzött király országa széléről, Visszapillant a nap a föld pereméről, Visszanéz még egyszer Mérges tekintettel, S mire elér a szeme a tulsó határra, Leesik fejéről véres koronája. (Pest, 1848. január.)