A képviselő úr

„Na, mondom magamban, ennek aztán van vér a pucájában, és alig várom, hogy elbeszélgessek vele, de mikor benyitok, a képviselő úr észrevesz, és arrébb somfordál. Újabb nótát énekel el, én pedig nem sokkal később újra elmegyek cigarettázni. Látom, ahogy a képviselő úr nyugtázza távozásomat, és újra odamegy a lányhoz, de ezúttal már le is ül a helyemre, mi több, az étterembe ekkor megérkező virágos lánytól még egy rózsát is vásárol neki. Hagyom, hadd beszélgessenek kicsit, csodálom lenyűgözően udvariatlan és sunyi viselkedését, majd gyúrok egy hógolyót és visszamegyek. A hógolyót leteszem a pultra.

– Erre még szükséged lehet – mondom a lánynak, aki elneveti magát, a képviselő úr pedig visszamegy a zenekarhoz.
– Tudod mit mondott nekem ez a majom?
– Na mit?
– Azt mondja, hogy ő most érkezett el életében arra a pontra, hogy boldognak érzi magát, és, ha érdekel, elmondja nekem, hogy mi a titka ennek, mert ennek a tudásnak a birtokában engem soha többé nem érhet baj.
– Aztán mi – kérdezem.
– Hogy soha, de soha ne csinálj olyasmit, amihez nincs kedved.

Kezembe veszem az arany festékkel lefújt, fagyasztott rózsát, és nézem a képviselő urat. Énekel. Tivornyázik. Nézem és tudom, hogy annak ellenére, hogy ehhez egy csöppet sem lesz kedvem, valószínűleg az ő pártjára, vagy legalábbis arra az összefogásra fogok szavazni, aminek ő is tagja lesz. És ez a lesújtó felismerés – amennyiben a képviselő úrnak igaza van – azt is jelenti, hogy én ebben az országban már soha sem lehetek boldog, hacsak nem rázom meg magam, és nem csinálom azt, amihez kedvem van. És ekkor kezembe veszem a hógolyót.”