Krétavásár

„Ha lehunyom a szemem, a mai napig látom Joli nénit, aki megtanított írni-olvasni. Éva nénit, aki olyan szigorú volt, hogy ha mégis elmosolyodott, egy hónapra való jókedvet injekciózott az osztályba. Pellion tanár urat, aki viccesen azt tanácsolta, hogy vigyek magammal fényképezőgépet, amikor felvételizni megyek az ELTE-re, mert hogy nem jutok el oda többé, az biztos (aztán tőle kaptam a legnagyobb gratulációt, amikor mégis fölvettek). Vajay tanárnőt, aki szerelmesen lángoló arccal olvasott föl nekünk József Attilát, az érettségi banketten pedig félrehívott, és megesketett, hogy írással fogok foglalkozni, ha nagy leszek... Mindannyian ott vannak bennem, viszem őket magammal tovább. Adok belőlük a gyerekemnek is, és közben örömmel látom, hogy van már neki is ilyen élménye. Hiszen Szilvi néni egyetlen félév után ott van Lola minden kerekített betűjében, minden tisztán csengő énekhangjában, minden döntésében, minden felszabadult nevetésében.

Valami nagyon elromlott ott, ahol nem ők a legfontosabb emberek. Ahol a pedagógusok megbecsülése csupán ígéretekből áll. Ahol a hónap végén már csak kiflire és margarinra futja nekik. Ahol azt üzenik, hogy ha elfogy a kréta, ballagjanak el a boltba és vegyenek ők újat. Elvégre a tanításhoz szükséges szemléltető anyagokat is ők készítik otthon... saját kartonpapírból és szabadidőből.

Abban reménykedem, hogy majd a gyerekeink talán máshogy csinálják. Jobban. Tisztességesebben. Méltóbban.”