Hát Viktor, bocsi, de baromira nem értettük meg egymást

„Megszüntetitek a felsőoktatást; ócska nacionalista-klerikális nádpálcává alázzátok az alapszintű oktatást; ti akartok döntetni róla, hogy kinek jár gyógyszer, kinek nem; a kultúrából idült elmebeteg nyaloncaitoknak rendeztek be játszóteret; a diplomáciát kínos sajtólevelezők és internettrollok gyülekezetévé alakítjátok; az országot vadászok, új földesurak és focisták hányadékszagú, stüszikalapos Eldorádójává silányítjátok; a történelemből fasiszta immoralitásjátékot stilizáltok; a levegőbe belefingtok a vizekbe beleszartok, a városokat ócska fasiszták szobraival tömitek tele, amit a haverjaitok építenek tízszeres áron… – és mindent, az utolsó fillért is kisajtoljátok, ellopjátok, magatokra költitek. Ebből egy-egy, mondhatni, megszokott, ezt hívjuk politikának. Így együtt, bazdmeg, drága Viktor, azért mégis sok. Én a helyedben már baromira nem vetetnék magamnak tartóstejet.” A kommentelők többsége ennek a posztnak a formáját kritizálta. Meglátásom szerint, ehhez a kétségbeejtő tartalomhoz illik a durván kifejező forma. Ennél keményebbet is el lehet képzelni a 2012. karácsonya előtti Magyarországon, amikor 4 millió ember él a létminimum alatt, amely helyzeten minden egyes kormányintézkedés tovább ront, akár a jelenben, akár a jövőben. Erről nem lehet elégikus formában írni, de véleményem szerint még szárazon dokumentarista stílusban sem. Aki ezt nem látja át, azt vagy nem érintik a felvetett problémák és empátia sincs benne a honfitársai iránt vagy politikailag érzi magát elkötelezve - nagyon helytelenül -, hogy elkendőzze, amivel sújtva van az ország többsége. Nem használt, hogy eddig elmondták a bajokat, itt az ideje felhívni a figyelmet a helyzet tarthatatlanságára, felrázni a vezetést is, hogy nagyon rossz úton járunk.

Szimpla köpködés,egy sértett idiótától, szóra se érdemes...

Minden akkor is kezdődött, mikor a Váci utcában állami, rendőri segédlettel, Pártunk és Kormányunk vezetőinek beleegyezésével (anélkül semmi sem volt) évtizednél hosszabb időben arabok válthattak pénzt, ami biztos haszon volt, de így nem a hazaiaknak. Aztán mindent eladtak és semmit sem adtak vissza, ami teljesen példátlan a volt szocialista blokkon belül. A kárpótlás azok szégyene, akik hagyták, h. így legyen, a világban egyedülálló magyar megoldás. Még a Nemzeti Bank aranykészlete is feleslegesnek ítéltethetett a nagy függetlenség jegyében. Később jöttek a deviza kölcsönök, háztartásoknak, vállalkozóknak, önkormányzatoknak. Most aztán tanúi vagyunk a végjátéknak, ahogy az elkövetett hibák következményeinek tömege egy országot temet lassan maga alá és a romok között dúsan tenyészik a gyűlölet és mindaz, ami vele jár. Hogy mi lesz? Mintha az elemi életösztön is hiányozna, süllyed a Titanic, s az úri közönség táncol. Az idősek reménykednek, h. lassú lesz a süllyedés és csak nem jön vissza a régi kormányos, kapitány, ha meg igen, majdcsak lesz valahogy, de egy biztos, a magyar gondokat nem Ron Werber és csapata fogja megoldani. Az okos fiatal meg keresi az egyéni, de menekülő utakat. Menekülő út az értelmiségből leginkább orvosnak, informatikusnak, mérnöknek, angolul kiválóan beszélő tanárnak, de legalábbis szakmával rendelkezőnek nyílik, aki képes magát odaszánni a munkának, van önfegyelme, de egyre inkább azt látom, h. ez a mentalitás nem az itthoni közoktatás általános gyümölcse.

Így ír és alkot Eszterházy Péter és kebelbarátja Konrád György. Igazi művészek.