Karácsony vagy világvége?

A brüsszeli karácsonyfa-ügy és a maja világvége körüli hisztéria szépen szemlélteti, mennyi félreértés és micsoda fura indulatok övezik a téli napforduló ünnepét. Keresztényi szempontból legalább annyi kivetnivalót lehet találni a karácsonyban és annak fenyőillatú jelképében, mint más, laikus szempontokból. Nem utolsó sorban ökológiai szempontból. Fel kell tenni a kérdést: fenntartható a karácsony? Miért akarjuk mindenáron a szeretet ünnepét látni abban, ami nyilvánvalóan a világfogyasztás ünnepe? Miért pont ilyen képmutatásban éljük ki bensőségesség iránti igényünket? Pedig a téli napforduló elfogyó világában az ünnep nagyobb szükség mint valaha. Kár a maja naptár bulvárolvasatában világvégét keresni, ha nem tudjuk meglátni a világvégét környezetünk és egész világunk elfogyasztásának gyakorlatában, aminek fő ünnepe a karácsony.

EZ ITT NEM A REKLÁM HELYE

Miért akarjuk mindenáron a szeretet ünnepét látni abban, amiről a vaknak is be kéne látnia, hogy a világfogyasztás ünnepe? Ép ésszel senki se vitathatja a bensőségesség, a családi közösség iránti igény fontosságát, de miért pont ilyen képmutató formában, ennyire hamis és káros ideológiával éljük ki eziránti vágyainkat? Ezek húsbavágó, mély tabukat érintő kérdések. Csak elfogultság nélkül, szabadon gondolkodva és őszintén lehet beszélni minderről. Próbáljuk meg. Hátha sikerül. Egy pillanatra tegyünk úgy mintha nem a karácsonyfáról lenne szó, közben pedig de… Mégis milyen környezeti nevelés az, hogy fákat vágunk ki, feldíszítjük, körülajnározzuk, aztán kidobjuk? Ezzel mindent elmondott egy „civilizáció” a természethez és a világhoz való viszonyáról. A szaloncukros-mikulásbácsis konzumpedofília karácsonya a környezetfelélés globális igazolásának ünnepe, nem a szereteté és a békességé, hanem a világfogyasztásé. Mondjuk ki: ökológiai szempontból nézve a karácsony a lehető legkárosabb ünnep. Fő hazugsága, hogy legalább egy pillanatra a köztudottan világfogyasztó rendszerről elhiteti: mindez végső soron jó szándékból és a boldogságunkért történik. Az ökológiai szempontból legpusztítóbb és legerőszakosabb világrendszert igazoljuk így a szeretet varázsigéjével. A karácsony nem fenntartható. Az teszi különösen visszataszítóvá, hogy már gyerekkorunkban megtévesztenek vele és arra kondícionálnak, hogy a fogyasztói társadalom egész rendszerében végső soron csodás ajándékot és a boldogság, sőt: a világboldogítás nagy misztériumát lássuk.

Még mielőtt valaki keresztényi alapon fel akarna háborodni, gondoljon arra, miért ítélte el következetesen a karácsonyt minden hitét és az eredeti keresztény tanítást komolyabban vevő irányzat. Gondolja meg azt is, nem kell-e végre azon is felháborodni, amit a kereszténység nevében művelnek ezzel a földi világgal, mely a végén tényleg olyan siralomvölggyé lesz, amilyennek évszázadok óta átkozza a mainstream kereszténység.

A KARÁCSONY IGAZSÁGÁRÓL ÉS HAZUGSÁGÁRÓL
- egy sosemvolt ünnep genealógiája

A világnak és a mégiscsak benne élő embereknek ma kimondhatatlan szüksége lenne ünnepre, olyan nagy szüksége, hogy annak már kimondása is nehezünkre esik. Így még nehezebb a nyugati civilizáció legnagyobb ünnepének igazságával és hazugságával számot vetni, e nélkül viszont minden igazi ünneplés eleve lehetetlen.

Pedig most megint itt van ez a pedofil marketing-mikulásos konzum-orgia, amit az alapvető hazugságokban lám mélyen egyetértő profán és vallásos képmutatás a mi „kultúrkörünkben” karácsonynak nevez. Ha már itt van és tényleg nehéz elmenekülni előle (hacsak nem megyünk egy lakatlan szigetre vagy nagyon Keletre), legalább nézzünk szembe vele, de akkor tényleg és ne csak félig, a részrehajló kritika után az alapvető hazugság dagonyázós mocsarába végül jól visszasüppedve, hogy ejnye de csúnyán képmutatók-eredendőbűnösök-inautentikusok-fagyilkolászók meg ejnyebejnyék is vagyunk mi (nyugati) emberek. Mert ha „leleplezésünk” a képmutatás- és hazugságmechanizmus részévé válik, akkor jobb inkább el sem kezdeni.

A konzum-karácsony mögött « igazi karácsonyt » keresni nem más, mint a mikulás-jézuska hipotézis gyermeteg (és nem gyermeki !) illúziójának méltó folytatása. A megtévesztett gyerek elhiszi, hogy a mikijézuska hozza az «ajit », a megtévesztett fölnőtt meg elhiszi, hogy a gonoszmostoha, dollárbibircsókos és konzumvasorrú közönséges karácsony mögött van egy « igazi », « valódi », békés és szeretetteljesen, giccshófedte-mézeskalácsházasan idilli, valóban ünnepi Karácsony. Éspedig azért hiszi el ezt a nagyranőtt kisgyerek, hogy ne kelljen belátnia, amit voltaképpen mindeközben karácsony címén tesz, hogy még véletlenül se kelljen szembenéznie a valósággal. Jelesül azzal, hogy a karácsony egyáltalán nem más, mint amit most magunk körül látunk és amit mi magunk teszünk, amilyenné mi magunk mindközönségesen tesszük. Ez a karácsony és nem más. Nincs másik, igazibb. Ez és csakis ez az igazi karácsony. Ahogyan a pokol és a menny sem egy « másik világban » van, hanem ebben, illetve abban, ahogy épp mennyeivé vagy pokolivá tesszük saját világunkat, ugyanúgy az igazi túlvilági karácsony álma szintén evilági vágyálom. Nagyon is evilági. (Nem azt mondtam, drága ateizmushívő felebarátim, hogy nincs túlvilág, hanem azt, hogy integráns része ennek a világnak. Vagyis a világ nemcsak evilági, hanem egyúttal túlvilági is. Tehát nagyon is van neki spirituális minősége és dimenziója, ha nem is úgy, ahogy  a dogmahívők és –velük együtt- a különös válfajukat jelentő ateisták mindközönségesen állítják, illetve tagadják.)

Ezzel persze csak részben és nagy általánosságban volnánk túl « a nehezén », mert –ahogy már lenni szokott- nem elég úgy egyébként és elvben belátni, hogy tévelygünk, hanem sorra kell venni lépésről lépésre, részletről részletre miben és hogyan. Márpedig a beismerés ebben a fázisban tud igazán fájdalmassá és megoldást jelentően felszabadítóvá válni.

*

Mottók:

„Mikor bevittem őket a földre, amelyért fölemeltem kezemet, hogy azt nékik adom, megtekintének minden magas halmot és minden sűrű ágú fát, és ott áldozzák vala az ő áldozatjaikat, és ott adják vala haragra ingerlő ajándékaikat; és oda teszik vala kedvelt illatjokat, és oda öntik vala italáldozataikat. És mondék nékik: Micsoda e magaslat, ahova ti gyülekeztek? És nevezik nevét magaslatnak mind e mai napig. Ennekokáért mondjad Izráel házának: így szól az Úr Isten: Nemde a ti Atyáitok módjára fertéztetitek-é meg magatokat, és az ő útálatosságaik szerint paráználkodtok-é? És ajándékaitok vitelével, mikor átviszitek fiaitokat a tűzön, fertéztetitek meg magatokat minden bálványaitok előtt mind e mai napig, és én engedjem, hogy megkérdezzetek engem, Izráel Háza? Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem engedem, hogy megkérdezzetek engem! És a mi lelketekben támadt, semmiképen sem lesz meg, hogy azt mondjátok: Leszünk olyanok, mint a pogányok, mint a tartományok nemzetségei, szolgálván fának és kőnek.” (Ezékiel 20:28-32)

„Csakhogy ismerd el a te hamisságodat, hogy hűtelenné lettél az Úrhoz, a te Istenedhez, és szertefutottál útaidon az idegenekhez {idegen istenekhez} mindenféle zöldellő fa alá, és az én szómra nem hallgattatok, ezt mondja az Úr." (Jeremiás 3:13, ld. még: Jer 2:7, 3:6, 17:2, 1Ki 14:23, 2Ki 17:10, 2Kr 28:4, Ézs 57:5-7) 


Évszázadokon át nem lehetett őszintén beszélni a karácsonyról, mert világi értelemben is uralkodott a kereszténység, méghozzá eredeti tanításához képest meglehetősen kétes világi hatalommal, sokszor zsarnoki eszközökkel. Aztán megjelent a modernség laikus messianizmusa és nem kevésbé kíméletlenül, zsarnoki módon kezdte mondani és tenni a magáét, nyilván éppen az általa „leleplezett” „álszent és képmutató” kereszténységtől tanult módon. Aligha véletlen, hogy a jobbára ateista, de mindenképpen lényege szerint elvtelen modern konszumerizmus sem akart megszabadulni a karácsonytól, sőt: a fogyasztói társadalom legfőbb ünnepévé tette, miközben a kereszténység eredeti tanításának minden lényeges elemét elhagyta, illetve nyilvánosan gúnyt űzött belőle szavaival és tetteivel egyaránt. Először ezen érdemes elgondolkodni, hogy miért tehette ennyire könnyen magáévá a fogyasztói társadalom a karácsonyt.

Emlékszem, gyerekfejjel engem is milyen ámulatba ejtett a karácsony varázsa, valósággal fogva tartotta képzeletemet és gondolataimat. Később azonban ennél fontosabb csodának tartottam, hogy megismerjem és megértsem az ünnep értelmét. Nemcsak abban az értelemben, ahogy a gyerekek kíváncsiságból kikutatják elrejtett ajándékaikat és ezzel megfosztják magukat a meglepetés örömétől, hanem abban az értelemben, hogy valódi csodára, igazi meglepetésre törekszik az ember. És mert megtudtam a karácsony igazságát és hazugságát, többé nem tudom sem magamnak, sem másoknak önfeledten továbbadni. Legkevésbé éppen gyerekeimet szeretném így megtéveszteni. Inkább vállalom egy sajátosan újfajta szellemiségű ünneplés bevezetésének „keskeny ösvényéből” adódó nehézségeket, mint az általánosan elfogadott nyájas hazudozás „széles útjának” vélt könnyebbségeit (vö. Máté 7:13). Legkevésbé éppen alapvető hazugságaink kapcsán szeretjük hallani az igazságot, de ha válságba kerültünk és már létünkről van szó, akkor nem tehetünk mást: szembe kell nézni végre a tényekkel. Erre kell vállalkoznunk most, mert minden jel szerint eljött az ideje, hogy a földön számot vessünk sok viselt dolgunk mellett karácsony-ügyben is. Nem a maja naptár körüli bulvárhisztéria miatt, hanem a világfogyasztói társadalom nyilvánvaló végkifejlete miatt.

A karácsony tulajdonképpen a nyugati civilizáció fő ünnepe és nem a kereszténységé, amire történeti eredete egyértelműen utal. A Római Birodalom legnagyobb ünnepe volt ugyanis a téli napfordulón a Sol Invictus (Natalis Solis Invicti), a Győzhetetlen Nap pogány ünnepe, a veszni látszó világosságtól rettegő emberek szorongásait elűzni és az újjászülető napot féktelen mulatozással megünnepelni hivatott általános dorbézolás. Amikor a kereszténység lett a birodalom államvallása, hivatalosan a fő ünnep sem maradhatott „pogány”, ezért vezették be a IV. században a Sol Invictus helyett a názáreti Jézus születését ünnepelni hivatott karácsonyt, bár gyakorlatilag kizárt, hogy tényleg azon a különböző felekezetek által különben is vitatott napon vagy akár csak a téli időszakban született volna a Krisztusnak nevezett kisded. Az evangéliumok tanúsága alapján születésekor népszámlálást tartottak, ami az aratási időszakra utal. Ráadásul Lukács szerint a pásztorok kint éjszakáztak a szabadban, ami az egyébként mediterrán éghajlatú vidéken sem szokás télvíz idején. Persze a fő érv és szempont nem is a történeti vagy spirituális igazság volt, hanem egyfajta hatalmi marketing: a pogány hagyományú Sol Invictus kereszténnyé változtatása – a nyilvánvalóan pogány tartalom (a téli napforduló fényünneplése) megtartása mellett. Az őskeresztények egyébként csak a Vízkeresztet ünnepelték és kifejezetten elítélték még a gondolatát is, hogy a pogány istenségek és uralkodók születésünnepei mintájára Jézus születésnapja ünnep lehetne.

Persze nincs semmi rossz a téli napforduló megünneplésében és egészen természetes, hogy össznépi vigadozásra ad alkalmat, illetve az otthon és a család melegének, bensőségességének keresésére, csak az nem világos, miért kell ebbe belekeverni a názáreti Jézust, aki alkalmasint éppen nem ezekről ismert. Tulajdonképpen a karácsony kapcsán tisztességtelenül hivatkoznak rá. Ő értelemszerűen nem beszélt semmiféle karácsonyról, sőt születésének ilyetén ünneplése lényegileg idegen egész tanításának szellemiségétől, ami elsősorban arra alkalmas, hogy tanításának lényegesebb elemeit alárendelje a kisded önkényes ünneplésének. Mi több, a názáreti Jézus a későbbi kereszténységben feltételezett születésnapja helyett a ma Hanukkának nevezett zsidó ünnepet tartotta ugyanabban az időben (ld.: János 10:22), noha ez nem is bibliai eredetű, hanem kifejezetten történeti, sőt nemzeti jellegű zsidó ünnep, a Szentély pogányoktól való felszabadításának és megtisztításának ünnepe. Szimbolikája a világosság újjászületéséhez és ezáltal ugyancsak a téli napfordulóhoz kapcsolódik. A világból kivonulni látszó, de mégis visszatérő fényt belső világunkból újjá lobbantani az ember legtermészetesebb törekvése és ennek „pogány” természetességét úgy látszik még az e tekintetben legkövetkezetesebb zsidó vallásból sem lehetett teljesen kiküszöbölni, bár a világosság visszatérésének szimbolikáját igen szemérmesen és hangsúlyosan a történeti eseménynek alárendelten kezelik.

Ahogy Konstantin római császár a keresztet tette a kereszténység világhatalmi jelképévé (jó érzékkel ismerve fel a keresztben mindannak jelképét, ami Róma „hozománya” az evangéliumban és a kereszténységben), ugyanolyan beszédes módon vált a karácsony jelképévé egy másik fa, a nyugati ember által megfeszített élő természet világának „keresztfája”: a karácsonyfa. Ez a természetet leigázó ember hatalmának és képmutatásának jelképe, egyébként –aligha véletlenül- szintén pogány eredetű. Pontosabban az égig érő világfa mítoszát ismerhetjük fel benne, közelebbről pedig a germán mitológiához tartozik, mert eredetileg német szokás volt karácsonyfát állítani (noha a bibliai próféták többek közt úgy írják le a pogányok bálvány-ünneplését, hogy örökzöldek alá viszik kegyes ajándékaikat, ami elég érzékletes leírása a mai karácsony pogány ünneplésének a kereszténységben – ld: Ezékiel 20:28-32, Jeremiás 3:13, 1Ki 14:23, 2Ki 17:10, 2Krón 28:4, Ézs 57:5-7 Jer 2:7, 3:6, 17:2 - a „zöld fák” kifejezés mindvégig örökzöldekre utal).  A kereszténység két fő ünnepe így különös kört alkot: a húsvét az ember megfeszítése a fán, a karácsony pedig épp a fordítottja: mikor az ember feszíti meg a fát, illetve rajta keresztül az élő természetet és egész világát. A két fő keresztény ünnep valódi spiritualitása tehát alapjában ökológiai, az ember világ-feszítésének drámájában nyeri el végső értelmét.

Nálunk, ahogyan a világ számos más országában, csak az ipari forradalom kezdetén és a városiasodás uralkodóvá válásával terjedt el a karácsonyfa fals természetnosztalgiája, mikor az elveszett természetet éppen azzal ünnepeljük, hogy az egészét jelképező fát kivágjuk, feldíszítjük, körülajnározzuk, majd kidobjuk. Ez persze része a fogyasztói társadalom karácsonykor egészen irreálisan felpörgő szemétgyártásának és környezetpusztításának. Közben úgy csomagoljuk be magunknak, egymásnak és a világnak, mint a megváltás, a béke és a szeretet nagy ajándékát, ami –ha lehet- még ellenszenvesebbé teszi. Kár lenne arról prédikálni, hogy a „világi” javakban dőzsölésnek mennyire ellentmondana a kereszténység igazi tanítása, mert igazából nincs itt semmi ellentmondás: a karácsony egészen híven folytatja a napvesztő szorongást elűző féktelen tobzódás pogány hagyományait, legfeljebb még képmutatóbb és agresszívebb módon. Vagyis a karácsony teljesen koherens: a nyugati civilizáció egész földi viselkedésének lényegét tárja fel: a természetet és más kultúrákat öncélúan ostoba agresszivitással leigázó és kizsákmányoló ember elképesztő képmutatásával, hogy mindez a béke, a szeretet és a megváltás jegyében történik.
Eredendő otthonunk, a természet az egész karácsonyból legfeljebb annyit érzékel, hogy a szokásos szemét többszörösével szennyezik. Ezzel ajándékozzuk meg hálából, hogy újabb éven át viselt el, táplált és éltetett minket. Ilyen a mi ajándékunk, miközben a karácsonyi varázslat alig leplezhető célja, hogy mi magunk elfelejtsük mindennapi életünk és civilizációnk közönségességét, hogy valami varázslatos formában legalább egyszer igazolást nyerjen egész világunk, mintha mégiscsak szép és jó lenne. Bár épp igazolása a legékesebb bizonyíték, hogy mennyire nem az. Pedig nem kéne, nem kötelező és nem is szükségszerű ezt tennünk. Lehetne igazabb, ezáltal valóban szép és jó az ünneplésünk. Például, ha a mára egyértelműen megváltozott világhelyzetben végre nagyobb és megfelelőbb tiszteletet adnánk ünneplésünkben a természetnek és a földi létben megtalálható harmóniának. Kell-e egyetemesebb és emberibb forma az ünnepléshez, mely végre nem osztaná meg felekezetileg és vallásilag az ünneplő közösségeket? A pogánykeresztény karácsonyt felváltó világünnep, a megmaradó és fenntartható világ ünnepe lehetne az emberiség első közös ünnepe. Természetesen nem bálványimádó természetvallásról van szó, hanem pontosan arról, hogy végre ne bálványozzunk senkit, se földi, se égi hatalmakat, sem senki emberfiát, hogy ne mindeneket alávető istenkirályt vagy az emberiségen uralkodni hivatott fenséget jelentsen a messiásvárás, hanem a világával megbékélő és harmóniában élni tudó ember ünnepét. Hogy nem a természeten és másokon, hanem önmagunkon tudjunk uralkodni végre. Kell-e megfelelőbb alkalom ennek ünneplésére, mint a téli napforduló, hogy bár világunk eltűnni látszik, legbelső világunkból mégis újjászülethet. Ez valóban a fényt és mindenséget egyszerre jelentő világ méltó és igaz ünnepe lehetne. Ha pedig nem vagyunk képesek közösen megtanulni, hogyan kell a világot fenntartó harmóniáért, és persze egymás túléléséért áldozatot hoznunk (aminek legalkalmasabb formája éppen egy közös ünnep, mely a földön élő emberek első közös ünnepe lehetne), ha továbbra is a tékozlást és a világfelélést ünnepeljük, akkor tudjuk mi vár ránk. Nem elég csak biotermékekkel, zöld eszmékkel és akciókkal bővíteni a kínálatot, egész világhoz való viszonyunk megváltozására van szükség. Ennek jellegzetes példája a globálnyugati karácsonyt felváltani hivatott világünnep, mely kifejezésre juttatná minden ünnep eredendő lényegeként a világharmónia megteremtését.

Nehogy bárki azt gondolja most, és úgy próbálja letudni a lelkiismeretével való szembenézés szükségességét, hogy csak azért írnám mindezt, mert személyes csalódásaim egyfajta megkeseredéshez és a kereszténység egyébként nagyszerű spirituális üzenetének elárulásához vezettek, mert nem tudtam volna megtölteni valóban bensőséges és autentikus lelki tartalommal a hagyomány örökségét. Szó sincs ilyesmiről. Ahogyan nem lehet igazat hazudni, ugyanúgy képtelenség hazugságot „igazmondani”. Éppen azért kell megszabadulnunk végre a karácsonyban koncentráltan jelentkező egész hazugság- és képmutatás-rendszertől, mely a nyugati civilizáció világemésztő mitológiájának lényegi megnyilvánulása és egyetemes szégyene, hogy a szemünk láttára és éppen a mi időnkben összeomló rendszer helyett egy új civilizáció születhessen és valóban, gyökeresen megújulhasson végre kultúránk, amin immár túlélésünk múlik. Ez pedig sokkal valóságosabban spirituális kihívás, mint egy sosem igazán létezett keresztényi ünnepet nem létező tartalommal megtölteni, ami lényegében ugyanolyan hazugság lenne, mint a leírt ünnep. (Nem mellesleg: a karácsonyhoz kapcsolódó intenzív lelkiség-követelmény a korai és a középkori kereszténységben sem volt általános, tulajdonképpen csak a Reformációt követően terjedt el és nem tartott túl sokáig, mert a modernségben hamar újra eluralkodott a régi római dőzsölős hagyomány – leginkább éppen az alapvetően protestáns indíttatású Amerikában, ahonnan a pirosruhás-pirospozsgás Mikulás-marketing származik, mint egy kólamulti marketingjének része és egész globális « sikertörténetének » zászlóvivője.)

Az emberben persze rendkívül erős a káprázatvágy, a lényeget illető szorongásait ezért általában a látszattal próbálja elűzni, sőt valósággal gyönyörködik a látszatban. Mindennél csupán egyvalami erősebb benne, mégpedig az igazságvágy, melyben sorsának szükségszerűsége és szabadsága egyesülhet. A karácsonyban is mindent igyekeznek becsomagolni, látszattá és káprázattá varázsolni, mindazonáltal a legfőbb és végső törekvés mégis az ajándékok és az egész történés kicsomagolása a látszatból. A lényeg feltárulása. Ugyanígy a családok akárhogyan igyekeznek az év egy napján megjátszani a harmóniát, mert ha nincs, úgyis kiderül valamiképpen az ünnepi asztalnál. Ha van, az is. Rólunk szól a mese. Minden ünnep misztériuma mesébe illő történet, melyet mint ilyet mesélnek, de azért még nem kéne hazugságnak lennie, mert a hazugság és az erőszakosság képmutatása nyilván a hazug és erőszakosan képmutató emberek meséje. Legalább ennyire érvényes az is, hogy a mesénk formál minket, ezért kimondhatatlanul nagy a mese felelőssége. Mert a meséink voltaképpeni tétje az igazság és a hamisság mint sorsunk igazsága és a hamissága, vagyis az, hogy kik is vagyunk mi és kivé leszünk.  A karácsony misztériumában a látszat és a lényeg úgyszólván apokaliptikus küzdelmét tapasztaljuk, azaz a szó szerint feltárulást jelentő napforduló-apokalüpsziszt, melyben küzdünk látszatvilágunk fenntartásáért a lényeggel dacolva, ugyanakkor a lényegért is küzdünk a látszatok ellenében. Éppen ez teszi olyan terhes és mégis nagyszerű szellemi kihívássá a legtöbb ember számára a karácsonyt. Kár, hogy jelenlegi formájában nem alkalmas ennek hiteles kifejezésére sem. Az apokalipszis tulajdonképpen mindig egy sorsciklus feltárulása, minden nap, minden év és minden világkorszak végén. Mindennapos, szinte már banális tapasztalat, hogy ilyen apokaliptikus világkorszakvégi hangulat uralkodik ma a nyugati civilizációban. Ami egyben egy új világkorszak kezdetét is jelenti, már ha újjá tud születni világunk a napforduló egyetemes ünnepében és nem éri be a maja naptár körüli apokalipszis-hisztivel. (Azt kéne felfogni végre, hogy ökológia értelemben a világvége az, ami eddig volt, a világfogyasztói társadalom évtizedei. Ami ennek véget vet és ami ezután jöhet ökológiailag csak jobb lehet. Ez itt nem világvége és nem végveszély, hanem pont fordítva: új kezdet. Nem kéne emiatt keménydrogosként siránkoznia itt majdnem mindenkinek, hogy elfogy a szer, az olaj, ésatöbbi, miközben nő a függésünk. Ez kérem szépen nem világvége, hanem a túlélés, bármilyen új kezdet és új világ előfeltétele. Élet. Ami eddig volt, abban kéne meglátnunk a világ végzetét! Már ha nem érjük be mellébeszéléssel.)

Segíthetnek persze a régi ünnep emberibb elemei, de főként abban, hogy hitelesebben váljunk meg az egész képmutató hazugság-mechanizmustól, a karácsony egész fals mitológiájától. Mert aligha véletlen, hogy már annak idején Betlehemben sem volt hely a megváltásra született kisded és családja számára a vendégfogadó házban, hanem csak a természettel való eltéphetetlen kapcsolatunkat éreztető jászolban. A harmadik évezred civilizációja számára azonban ezek már nem lehetnek csupán fő ünnepének díszletei, hanem az ünnep legfontosabb spirituális tartalmát és üzenetét jelentik. Azonban ez már egy egészen más történet és annak hirdetésébe, egy egészen új örömhirdetésbe még csak most tudunk belefogni. Épp ideje. A nyugati civilizáció globális világgyarmatosítását kezdettől kiszolgáló és vezető keresztény ideológia mérhetetlen szenvedést okozott és okoz a mai napig minden más kultúrának és az egész földnek. Jó okunk van tehát, hogy ne ünnepeljük, főleg nem egy olyan megváltás kezdeteként, melynek inkább az ellenkezőjét vitte végbe. Ilyen volt a valóságban a kereszténység globális világmegváltása és annak ünnepe, a karácsony – ideje látni, hogy mindez felért a világ globális árulásával, kifosztásával és kiszolgáltatásával. Legfeljebb abban bízhatunk, hogy az utolsókból lehetnek még elsők és a végből új kezdet. Valahogy így hangozhat az utolsó karácsonyi prédikáció végszava: Boldogok, akik derűs szívvel tudnak továbblépni, hogy igaz ünnepre tanítsák egymást és gyermekeiket egy teljességgel újjászülető világban.


EPILÓGUS –
A KARÁCSONYFA KÁLVÁRIÁJA :

Te vagy-é az Erdők Királya? – kérdi Pilátus után szabadon a globálbirodalom helytartócskája, a fogyasztó. (Mondjuk épp te.) Az áldozat meg hallgat, ahogy illik. Aztán elviszik : „És megkötözvén őt, elvivék, és átadák őt Poncius Pilátusnak a helytartónak.”
Ez a történet is árulással kezdődik. Némi júdáspénz ellenében kiszolgáltatják a fát hóhérainak, mondjuk épp nekünk. Aztán megkötözve őrizzük egy darabig ("Akkor a helytartó vitézei elvivék az őrházba, és oda gyűjték hozzá az egész csapatot.”) Amikor pedig eljön megfeszítésének napja, királyi ornátusba öltöztetjük - így űzünk gúnyt belőle: « És levetkeztetvén őt, bíbor palástot adának reá. És tövisből fonott koronát tőnek a fejére, és nádszálat a jobb kezébe; és térdet hajtva előtte, csúfolják vala őt, mondván: Üdvöz légy”… Erdők Királya.
Aztán a vesztőhelyre visszük. Vasakat verünk testébe, hogy megfeszítsük. Felállítjuk a fát, az élő természet keresztfáját, melyen az ember saját világát feszíti meg, hogy mindenki lássa a példát: hogy jár a világ, ha miénk.
„Minekutána pedig megfeszíték őt, eloszták az ő ruháit, sorsot vetvén; hogy beteljék a próféta mondása: Megosztozának az én ruháimon, és az én köntösömre sorsot vetének. És leülvén, ott őrzik vala őt.”
Amikor pedig már meguntuk a tudás fájának tetszetős gyümölcseit utánzó műhavas díszekkel és a kandin fénylő girlandkígyókkal együtt, amikor már kellőképp elteltünk zöld vérének szagával és az áldozattal, mikor már leettük róla az utolsó szaloncukrot is, akkor kidobjuk temetetlenül a kárhozatra. A belsőből a külső sötétségbe.

Kár lenne itt megállni, mert az allegória még nem teljes. Megfeledkeztünk tanítványairól, a zöldekről, akik jobbára szintén megfeledkeznek magukról karácsonykor. Háromszor is megtagadják azt, akit-amit egyébként példaként követnek. Mint Péter. Ő legalább a kakasszóra feleszmélt – de a zöldek... Ők milyen kakasszóra várnak ökoszisztémának halucinált bio-szemétdombjukon? A zöld képmutatás tipikus példája, amikor földlabdás karácsonyfát vesznek és aztán kiültetik valahova, nem sokat törődve azzal, tényleg megmarad-e a téli fagyban két hét köztük lakás után. Azzal sem törődnek, hogy a kiültetésre árult fenyők zöme nálunk őshonos fajokat gyomként kiszorító özönfaj. Olyannyira, hogy a jószándékú kiültetés károsabb lehet, mint a karácsonyra nevelt hazai vágott fenyőfák használata. Hiába, az öko-pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Tipikus példája ez a zöld hamis tudatnak, főleg mert az álproblémára keresünk megoldást, ahelyett, hogy az alapkérdéssel foglalkoznánk. Azzal, hogy a karácsonyfa-állítás és a karácsony egész koncepciója természet- és világfogyasztó. Aki igazán ökológiai vagy zöld ünnepet akar, annak egészen mással kell felváltania a karácsonyt, nem földlabdás bio-gyomfenyővel.

Ha így végzi minden karácsonyfa, miféle feltámadás jöhet még? Lehet más a karácsony?  Vagy jobb inkább hagyni az egészet, mert a karácsony úgyis egy süllyedő civilizáció dekadens ünnepe és jobb eleve valami egészen másba kezdeni? Ha akarjuk, ha nem, a végére kell járni. Nem elég csak nagy általánosságban kritizálni és elvetni a globális gagyifogyi-rendszert, nem elég csupán elképzelni helyette valami mást, hanem egyszer tényleg el is kell kezdeni valami egészen mást. Magától adódik, hogy a legnagyobb hazugság ünnepének és a fogyasztói rendszer leghatékonyabbnak tetsző önigazolásának kiváltásával kezdjük. Még az is kiderülhet, hogy nem az új világok hoznak új ünnepeket, hanem éppen fordítva.