„»Hosszú, háborús időszak volt ez, aminek legvéresebb részét a jobboldali lövészárokban hasaltam végig. Örülök, hogy vége. Remélem, hogy vége. Azt akarom, hogy vége legyen. Mert az nem mehet tovább (ez a komoly rész), hogy mállékony, hamis identitásokba zárkózzunk egymás elől. Ami engem illet, nem vagyok többé jobboldali« – jelentette be 2010. október 22-én Balavány György, hogy kimászik a lövészárokból és eldobja a fegyvert, amivel egy évtizeden át lőtt bennünket. Tulajdonképpen nem az ő hibája, hogy azt hitte, úgy rázhatja le magáról az addig rátapadt hazudozást, gyűlölködést és uszítást, ahogy a kutya rázza le magáról a vizet, anélkül, hogy elszámolna a hátrahagyott sebesültekkel. Néhány hónap múlva ugyan még bocsánatot kért néhány közszereplő politikustól, akiket indokolatlanul sértett meg, de amivel a legtöbb kárt okozta, antiszemitizmusa, cigányozása és buzizása sértettjeivel sosem mert szembenézni. Miért is tette volna, ha egyszer nemcsak Vári György szerint van teljesen rendben, ha egy újságíró egyszer csak gondol egyet, és másnap reggeltől az ellenkezőjét kezdi el írni annak, amit addig, anélkül, hogy tisztázná viszonyát az addig megsértettekhez és megnyomorítottakhoz, hanem a HVG véleményrovata szerint is?
A legkülönösebb az egész történetben, hogy tulajdonképpen minden maradhatott volna a régiben, ha Balavány nem ijed meg a Mandiner idézetétől, és nem maga ítéli meg úgy, napokkal a Milla színpadára lépése előtt, hogy még sokak bocsánatát kell elnyernie. Aztán persze gyorsan elmúlt az ijedelem, és október 22-én már így írt mindenki számára olvashatóan a Milla-esemény internetes oldalára: »E tekintetben sem fogok a megtért bűnös szerepében vergődni senki emberfia előtt. Magamat nevezhetem (ex)rasszistának, ha kell, de hogy más tegye, azt nem tűröm el. A jobboldali sajtóban az egyetlen kemény antifasiszta én voltam. Voltak szerencsétlen kijelentéseim, ENNYI. Ezek miatt kifejeztem a sajnálatomat. Nem hinném, hogy valamiféle balliberális erkölcsi magaslat előtt kéne hódolnom.« Megbocsátás nincsen megbánás nélkül. Aki a heves indulatok, fel nem ismert jelentések és félrecsúszott mondatok mögött keres menedéket, az nem tartja magát vétkesnek, legfeljebb figyelmetlennek. Az nem kéri a bocsánatunkat, és így nem is kaphatja meg. Nincs bocsánat, amíg nincs bocsánatkérés.” 
