Csomagolástechnika

„A csomagolástechnikára visszatérve, jó lenne végre, ha a kormány valóban a nemzet elé tárná, vajon mi a valóságos oka annak, hogy 33 éve folyamatosan megszorítócsomagok követik egymást, amelyek nyomán a népesség alsó kétharmadának reálbérei a negyven évvel ezelőtti szintre süllyedtek. És folyamatosan mindig »az van mondva«, hogy »majd jobb lesz«, ám láthatólag nem lesz jobb, és minden bizakodó kijelentés ellenére sem látszik világosan, hogy mitől lenne jobb. Az dicséretes tény, hogy ez a kormány tett, és tesz most is, először kísérletet arra, hogy a globális pénzszivattyúk által kiszívandó, folyamatosan növekvő erőforrástömeg ellensúlyozása érdekében a globális pénzhatalmi rendszer lokális »helytartóságára«, vagyis a »hazánk területén ideiglenesen állomásozó« bankokra hárítsa vissza az általuk okozott egyre nagyobb pénzügyi deficit finanszírozásának egy részét. Ám egyfelől teljesen nyilvánvaló, hogy azok ezt minden nehézség nélkül képesek »visszahárítani« a »bennszülöttekre«, másfelől aligha kerülhető el ennek nyomán az újabb és újabb »pénzfegyverekkel« végrehajtott birodalmi megtorlás, mint azt az elmúlt évben láttuk. Akárhogy is kerülgetjük, egyelőre nem látszik semmilyen valóságos kiút ebből a csapdából, pedig az idő sürget. Méghozzá azért sürget, mert a magyar társadalomban egyre veszélyesebb szétroncsolódási folyamatok zajlanak. Nem igazán merünk ugyan szembesülni ezzel, de a népesség legrosszabb helyzetben lévő 40 százaléka – »négymillió koldus« – nem csak anyagilag került teljesen reménytelen helyzetbe. (Nagyjából ennyi ember él ugyanis a létminimum alatt.) Az anyagi ellehetetlenülésnél sokkal súlyosabb az a folyamat, amelynek során ez a »roncstársadalom« önpusztító módon végleg tönkreteszi saját fizikai testét, és végzetesen felemészti még megmaradt lelki, erkölcsi, szellemi tartalékait. Ráadásul a helyzetet tovább rontja, hogy most kezd csak igazán felgyorsulni a legértékesebb »humánvagyonnal« rendelkező társadalmi csoportok tömeges kivándorlása. Legyünk őszinték, ezt előre látni nem lett volna azért olyan bonyolult feladvány. Ha egyszer az országot irányító uralmi struktúrák kivétel nélkül globális »adó- és bérversenyről« beszéltek álságosan, vagyis, hogy nekünk az alacsony bérünk és az alacsony adónk a legfőbb »vonzerőnk«, akkor nem kell nagyon csodálkozni ezen a fejleményen. Mert lehet, hogy a globális tőke »bejön«, ha látja, hogy itt alacsonyak a költségei, mert alig kell adót és bért fizetnie, de a magyar munkaerő meg »kimegy«, és az ország »külszíni fejtéssel letermelhető gazdag munkaerő-lelőhelyből« egyetlen hatalmas lepusztított »szociális meddőhányóvá, rozsdatemetővé« válik. Ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy ráadásul a mai magyar társadalom egymást tökéletesen kizáró, többnyire önmagával és a többi narratívával is ellentmondásban lévő választ ad erre az iszonyú erejű kihívásra, akkor talán átérezhetjük a helyzet drámáját.”