Hat mítosz a föderális Európáról

„Az EU tagállamai közt túl nagyok a fejlettségbeli különbségek a sikeres föderációhoz. Nos, megintcsak Amerikát lehet felhozni példának: a legszegényebb és leggazdagabb (leszámítva a politikai központ DC-t, az offshore-központ Delaware-t és az olajközpont, de relatíve alacsony népességű Alaszkát) szövetségi államok között nagyobb a jövedelmi különbség, mint Görögország és Németország között, a jövedelem pedig elég jól korrelál bármiféle fejlettséggel.

Miért nem esik szét mégis Amerika? Mert nagyobb a mobilitás, bárki bármikor gondolhatja úgy, hogy neki jobb üzlet pár állammal odébb letelepedni. Európában ez még mindig nehézkesebb, de ezen a föderáció segít, nem ront. Másrészt mert Amerikában egységesebbek az elvek a közszolgáltatással, közpénz-felhasználással kapcsolatban az államok között – nem abban, hogy mit kell közpénzből fizetni, sokkal inkább abban, hogy a közpénzekkel milyen szigorúsággal kell elszámolni. Európában ez igen változó, gondoljunk megint Németországra és Görögországra, ahogyan az is, az egyes tagállamok mennyire veszik komolyan a közpénzköltés finanszírozhatóságát – ebben a költségvetések szigorú normakontrollja megint csak segít.

Az EU csökkenti a nemzetállamok szuverenitását. Igaz, azonban nem ez a lényeges kérdés, hanem hogy csökkenti-e az egyének szuverenitását. A föderáció nem az állami hatáskörök növelését jelentené, azok ugyanis tovább már nem nagyon tágíthatók, a nemzetállamok már így is a sírtól a koporsóig szinte korlátlanul kontrollálják polgáraikat. Sokkal inkább az egyes, létező állami funkciók átemelését jelenti uniós szintre, ami egyrészt spórolás, másrészt védelem a népi rohamok (és fülkeforradalmak) ellen. Ez hosszabb távon kiszámíthatóbb, stabilabb politikai környezetet jelent.”