Zenés párterápia – Kiscsillag a MüPában

„Legutóbb Lovasi és tsai koncerten a MüPában 2008. decemberében jártam, egy Kispál és a Borz csendesülős bulin. Akkor egy már szinte teljesen széthullott zenekar villantotta meg még hosszú percekre zsenialitását, hogy alig több, mint fél év múlva bedobja a törülközőt, letegye a lantot végleg. Most egy ereje teljében lévő, talán éppen a csúcson járó együttes igyekezett megmutatni, milyen az, amikor a szokásos környezetből kilépve, idegen közegben kell beleadnia apait-anyait. Ez az este gyakorlatilag arra a kérdésre kereste a választ, hogy tud-e még hova fejlődni a zenekar, tud-e még újabb arcokat mutatni. Mindenki megnyugodhat, tud.

Pedig ez nem egy tipikus csendesülős koncert volt, Lovasi végig elektromos gitárral a nyakában állt, voltak olyan pillanatai az estének, amikor olyan keményen szóltak a hangszerek, hogy a Varnus Xavéron szocializálódott teremőrök valószínűleg a szívükhöz kaptak, de még a kimért büfés néni is elejtette a bécsi perecet az előcsarnokban. Meglepő, vagy nem meglepő módon (ezt döntse el mindenki maga), azok a dalok működtek igazán, amelyeknél szinte teljesen eltávolodott a zenekar a dalok eredeti formájától, és gyakorlatilag új zenét írt a jól ismert szövegre. Ilyen volt az amúgy engem mindig is fárasztó A pénz miatt vagy például  a Feketemosó. Szintén üdítően hatott az Őrkutya koszos bluesos sikálása a nemzet hangversenytermében.

Legkiemelkedőbb pillanatok mégsem ezekhez a dalokhoz kötődnek, hanem azokhoz a tételekhez, melyekben feltűnt az est vendége, Pásztor Anna (Anna and the Barbies). Az ő meghívása telitalálat volt, mind a Ha én lennék, mind pedig az Örökre valami olyan hihetetlen változáson ment át az ő belépésével, hogy azok azonnal lemezre rögzítésért kiáltottak. Egy tavalyi, Akváriumos koncert előtt Lecsó mesélt nekünk arról, hogy legelején felmerült bennük, hogy egy női énekessel indulnak neki a zenekarosdinak. Pásztor Anna tegnapi produkciója 100 százalékosan igazolja ennek az ötletnek a létjogosultságát.”