Unalmas élőhalottak – Katatonia-lemezkritika

„Jonas Renske áléneke mondjuk éppen hátrány. Néhány album akadt ugyan, ahol elhitette velünk, hogy elég néhány kiemelkedően jó dallam, és ettől nem vesszük észre, hogy szinte ad-hoc jelleggel dalolászik rá a riffekre. Korábban ez működött, most viszont szinte kínlódik, amikor rá próbálja erőltetni az ütemre a hosszan elhúzott, továbbra is keserű dalszövegeket. Sőt, alkalmanként el is megy egymás mellett a hangszeres rész és az ének.

A zenekarra jellemző ötletesség is a visszájára tud elsülni, pl. amikor a Leech elkezdődik a finom billentyűdallammal, majd azt egy »váratlan« fordulattal szétütik egy lendületes dobütemmel, és persze jön a megszokott mélyrehangolt riffelés is. Egyszerűen nem működik, nem áll össze. És igaz ez a lemez kb. kétharmadára. Előre tudni, hogy mi történik egy perc múlva, és mi két perc után. Nyilván nem fakezű gépekről van szó, és van hangulata, tere a zenének, de mégis unalmas a lemez nagy része.

Vannak persze pozitívumok. Képesek ők még jó dalokat írni, mint mondjuk a The Racing Hearts vagy a Lethean. Meglepetésre éppen a lazább, oldottabb dalaik működnek most. Jó a Buildings pár morcos riffje is, de az lenne az igazán bátor lépés a Katatoniától ha képes lenne lemondani ezekről, vagy mondjuk csak ilyet csinálni, mert a kettő erőltetése unalmassá vált.

Kulcsszóvá vált az unalmas, nem véletlenül. Andaloghatunk a megszokott szomorkás ütemekre, bólogathatunk pár izmosabb gitározásra, de ahogy az ezt megelőző lemezeknél, nem fogunk beleborzongani abba, amit hallunk, pedig egy új utakat kereső, valóban nyitott zenekarnak az a halála, ha nem képes meghatni. A Katatonia nem halott, hanem inkább élőhalott, amelyik csinálja a napi rutint, mintha nem venné észre, hogy már nem csorog forró vér az ereiben.”