„A körtéri zűrzavar és katyvasz örök. A pozdorja falas, csikkes, óriásplakátos újkori esztétika marad, csak az évszakok változnak. Mostanában épp monszun tombol a körtéren is. Minden tapad és ragad. Kellemetlen a légkör. Csak a nyári fény vidámkodik a katyvaszon.(...)
Nehéz vele azonosulni. Nehéz kötődni. Nehéz szeretni. Korábban már megírtam, Móricz Zsigmond szobra ismeretlen helyre bujdokolt innen. Jobbnak látták bölcs hivatalnokok nem fájdítani az író szívét e látvánnyal és elvitték a bronzszobrot.(...)
S ahogy megállítottam az időt, egyre csak figyelem a körtérieket. Ébredő halvány mosolyok díszítik az arcokat, amint dobálják az aprót. Az ismeretlenből előbukkanó rohanó emberek, ahogy testet öltenek a körtéri valóságban, a markukban szorongatott fémet egyre csak dobálják - csörög a forint -, majd ahogy jöttek el is tűnnek. A fiúk meg jókedvűen egyre csak húzzák a magyar népzenét a monszun kellős közepén. »Nem hiszek a fülemnek«, pillantások teszik széppé a teret.(...)
A 47-es villamos megállójából visszanézek a szokatlan műsor hallatán csoportképpé merevedett buszmegálló közönségére. Vajon ők is érzik e dimenzióváltást? Tényleg helyre akar zökkenni a rohanó idő?”