A magyar nagyhatalmi státus felé

„A félidőn túl úgy fest, Magyarország visszafoglalja a sportnagyhatalmi pozíciót a nemzetek éremtáblázatokban megmutatkozó küzdelmében. (Akkor is, ha Kína és az USA az érmek javát kiporszívózza Londonból.) Az olimpia eddigi tanulságai magyar szempontból: nem szabad magukra hagyni a potenciális bajnokokat. (...)

Magyarország kormánya sportbarát; ennek szabad, sőt érdemes örülni. A pekingi mélypont után eddigi érmeinkkel GDP és lakosságszám alapján is tízben vagyunk az országrangsorokban, s van esélyünk – a magunk múltjával is mérve – visszaállni Sydney és Athén aranyszintjére.

Az olimpia évét alighanem élete legszörnyűbb időszakaként átélő, most bölcsen a háttérben maradó Schmitt Pál tett egy figyelemreméltó megjegyzést: a társasági nyereségadó sportba utalásának lehetőségét ki kell terjeszteni sikeres és népszerűsíthető egyéni sportágakra is. Igaza van: megbecsült edzőkre lesz szükség, az utánpótlásba áramló pénzre és a magyar hagyományok életben tartására kisebb sportágakban is.

Négyévente ugyanis nem egyszerűen versenyek vannak valahol, hanem példaképek születnek, nemzeti közösség formálódik megható pillanatokra, és kis országok mutatják versenyképes arcukat. Erre megéri költeni: kultúrateremtés ez a maga módján, s annál aligha lehet fontosabb. A többi fotelokoskodás, irigység, kritika, szenvedélyes vita: részletkérdés, ha izgalmas is.”