„Az öt hónapja vizsgálati fogságban ülő Nagyezsda Tolokonnyikova, Marija Alehina és Jekatyerina Szamucevics mosolyogva hallgatta végig Marina Szirova bírónő három órán át tartó ítélethirdetését. Azt azonban senki meg nem mondja, hogyan fogják elviselni a következő két évet (ráadásul kettejüknek kis gyermekük is van, akiket hónapok óta nem láthattak), a mai orosz büntetőlágerek ugyanis emberi jogi szakértők szerint továbbra is magukon viselik a hírhedt Gulág nyomait.
Az első orosz munkatáborokat még a cár létesítette, ám a bolsevik puccs után Lenin és Sztálin építette ki a totalitárius elnyomás eme jól szervezett network-jét. A szovjet lágerekben a rezsim csúcskorában, az ötvenes évek elején úgy 2 és fél millió elítélt rabszolgamunkája tette lehetővé az erőltetett iparosítást, jó másfél millióan bele is pusztultak.
A mai orosz büntetőlágerek annyira embertelenek, hogy több életfogytiglanos még a halálbüntetést is humánusabbnak tartaná: előfordul, hogy megtagadják az elítéltektől az orvosi segítséget, állandó a pszichikai és fizikai nyomás, látogatókat alig fogadhatnak. A feminista lázadókat Moszkvától akár több száz kilométerre is elszállíthatják, hogy aztán vélhetően gyilkosok és tolvajok közé, 120 fős női barakkokba rakják őket. Nagy falak, szögesdrót, és az elmaradhatatlan őrtornyok. A hajnali 6 órás létszámellenőrzés egészen mínusz 30 fokig a szabadban történik. Telefonálni egyszer egy hónapban lehet, negyedórát. Évente tízszer fogadhatnak látogatót, és évi hat csomagot kaphatnak.”