Olimpia, Futbólia

„A focimánia tiszta őrület, de amíg teljesítményre épül, van benne rendszer. Az 1966-os világbajnoki magyar–brazil hisztérikus várakozást keltett, loholtunk haza, a belvárosba a Lejtő utcai vállalati strandról, hogy le ne késsük; már üresek voltak az utcák, az egész ország lázban égett. Az egész pártállam. »Magyarországon a kommunizmus idején politikai cél volt, hogy megutáltassák az emberekkel a futballt« – nyilatkozta a minap Orbán Viktor, az ember, aki sohasem hazudott. Attól, hogy ő akkoriban pendelyben szaladgált, 1966-ban is éltek felnőtt emberek ebben az országban. Sok mindent vagyunk képesek elhinni (már aki), de ezt talán mégsem. Rákosiék után Kádárék is legszívesebben Futbóliára keresztelték volna az országot, nekik még kétharmad sem kellett volna hozzá, mint azoknak, akik ellopták tőlünk a köztársaságot.

Megutáltatni maga a futball utáltatta meg a futballt Magyarországon, köztük úgynevezett sportszakemberek, sportvezetők és politikusok, nem mondom, hogy Orbánékkal kezdődött, annál jóval régebben, ők csak bevégzik majd az egészet, nekik jut a nagy temetési nap, hol ünnepélyes lassú gyászzenével...

A közpénzek eltapsolása befektetett munka (edzésmennyiség és -minőség) nélkül, a korrupció, a gyűlöletpropaganda tönkretette a játékot és környezetét. Közösségi élmény? Népünnepély? Néhány száz ember, aki megelégszik a falábú »Vidi«-vel és »Loki«-val – miközben valódi meccseket is láthat a hanyatló Nyugat csapataitól –, köztük a szurkolói magnak nevezett rasszista csürhe. (Soha nem felejtem a debreceni főtér éjszakai csendjét felverő, gondolom, a Perényi 1.-ből érkező randalírozókat 2009. május 22-én.) Több nemzedék vonul még nyugdíjba addig, amíg a nagy csapatok fölötti győzelem ócska illúzióját – egyéb illuzórikus országvárakozásokkal egyetemben – felváltja valami más, még messze nem a kilábalás, de legalább a szembenézés a valósággal.”