Élhetetlen lett a magyar átlagember, az a helyzet. Jöjjön a pénz házhoz, de meg ne kelljen érte mozdulni.
Minden szar, az ország élhetetlen, a fizetés kicsi, az asszony elhízott, a férj hónaljszaga elviselhetetlen. Megy a siránkozás ezerrel, nincs már egér a templom környékén, aki ne itta volna magát halálra. Kis sör, kis unicum, kisfasz, kisember. Augusztus van, meglepnénk egy legénybúcsúval a következő áldozatot. Hívjuk a sétahajónak hazudott, napközben egy centit se moccanó állóhajó emberét, ütnénk itt egy bulit 15 főre, este kilenctől hajnal négyig, mennyi az annyi. Kétszázezer magyar pénz, mondja a kapitány öblös hangon, és ebben benne van, hogy a hajó elmozdul a kikötőből, és megy a vízen egy teljes kilométert, majd újra kiköt. Egy ötvenes van a bérletre, mondjuk neki, erre kiböki: á, ennyiért neki nem éri meg, utána még ki is kell takarítani. Válaszolunk, hogy kitakarítunk mi, erre azt válaszolja, porszívózni is kell, meg másik városból jön, az ötvenes egyszerűen kevés.
Élhetetlen lett a magyar átlagember, az a helyzet. Jöjjön a pénz házhoz, de meg ne kelljen érte mozdulni. Sírás a maximumon, más meg miért nem dolgozik, a lusta disznaja.
És így tovább, húsz helyre megyünk vagy telefonálunk, a válasz mindenhol az, hogy á, ennyiért egy éjszakára nem. Mindenki totál be van oltva üzlet ellen. A napokban írta a Kerdem blog: 80-100 fős, budapesti alkoholfogyasztási szokásokkal bíró férfitársaság kedvéért a kelet-magyarországi kemping büfése „csak ezért” nem megy el a nagykerbe bevásárolni. Számoljunk csak: 80-100 szomjas ember, 3-4 nap dorbézolás, alsó hangon napi kétezer forint tintára, hamburgerre, lángosra. 160-200.000 HUF forgalom per nap. Megengedőleg, 30%-os haszonkulccsal ez naponta 40-50.000 forint. A vendéglátás azonban, khm, egy igazán speciális területe a magyar életnek, nyugodtan számolhatunk 100%-os haszonkulccsal, amúgy sincs beütve a gépbe szinte semmi. Így már 80-100.000 forint a napi tiszta. De „csak azért” a kelet-magyarországi kemping büfése nem megy be a nagykerbe, inkább ki se nyit.
Ezerrel megy a siránkozás, elkúrta Gyurcsány, elbaszta Orbán, elbaszta itt mindenki, csak a kisember az okos, megvan a magához való esze, az bezzeg frankón tudná, hogy kell itt a jegybanki alapkamatot húzogatni a sávban meg a devizapárokkal osztani-szorozni, 'oszt fasza lenne mindenkinek, dögivel lenne pénz. A Kicsi Ricsi, a Kicsi Juli is tudná ezt nagyon, tudná ezt mindenki, de ez a tetves hazaáruló söpredék szándékosan sanyargatja a népet, ez a hobbija, megírta a kuruc is, mégiscsak az igazságot írja.
Torkaszakadtából hőbörög, hogy egy londoni aranyért 25-30 millió jár. Hát hogy, hát minek, hát mennyi lélegeztetőgép, devizahiteles vagyok, adják inkább oda neki, megérdemli. Évek óta meg se moccan a fotelből, lyukas ribanája böffenetes, de az a pénz nála sokkal jobb helyen lenne, mit képzelnek ezek, a kurvaanyjukat. Olimpiai győzelem, mi? 10-15 év áldozat az életből, kelés minden nap 5-kor, edzés 7-11 között, lazító nyújtógyakorlatok 11-13 között, 13-tól 17-ig újabb ezer méterek vagy hosszú órák a lovon, szigorú életvitel, ital, cigaretta, buli zéró, a hét minden áldott napján, kőkemény monotonitásban, hát ez nem áldozat, ez semmi, bárki megcsinálja – böffenti a kisember, és a blikk.hu-n kommentel egy öblöset.
De plazma TV, 134,5 centis, full HD, képernyőkristályos, 3D színhatású, dolby hangerősítős, na az kell, nem ember, akinek nincs, nem élet az élet a full HD nélkül. Hát mér', hát min menjen a Nóta TV? Orionon, na ugye? Az értékét pillanatok alatt elvesztő autó hitelre, akár devizára is, az is nagyon kell, hogy az anyját a jövedéki adót megemelő kormánynak, hogy azbeszt nem baszta meg. Autókázni kell, ha kell, ha nem. Annyira rossz itt a helyzet (nem ez volt megbeszélve!), hogy megyünk Londonba mosogatni, hajóra a pakisztániak meg az indiaiak közé, és sírunk-sírunk, hogy ez az ország egy trágyadomb. Aztán a londoni vállalkozást nyitó magyar gyerek mondja, hogy eszébe nem jut magyart alkalmazni, mert a magyarok nem szeretnek dolgozni. Megy a nagypofájú, mindenkinél okosabb kisembergőg, hogy az angolok olyan ostobák, mint egy marék lepke. Mesélik, hogy a kilencemeletes hajóról a magyar alkalmazottak leszállnak az első megállónál, bontják a kontraktust, mert „nem erről volt szó”.
Hát mégis miről? Sétahajókázásról?
A késő délutáni narancsszínű napsütésben támasztjuk a kerítést, megáll a házunk előtt a lisztesautó. Kipattan belőle egy agilis, középkoron jóval túl lévő, nagy dumás, jópofa sofőr. Fiúk, összeborult a platón ötven mázsa liszt, ilyen ez a román raklap bassza meg, nem tart semmit, segítetek ledobálni, nem leszek hálátlan, sorolja egy szuszra. Segítünk hát, vesszük is le a pólót, egyikünk ugrik a platóra, cibálja a zsákokat, a másikunk veszi a hátára a csúszós nejlonzsákokat, viszi be a sütőüzembe. Időközben érkezik a többi haver, egy óra alatt végzünk is. Kérdezik, hogy mennyiért dobáltuk le a száz zsák lisztet. Nagy büszkén mondjuk, kettőfélért fejenként, tök jó, talált pénz, pont belefért az időnkbe. Ááá, ők annyiért biztosan nem emelgették volna a zsákokat, hagyjál már, dehogy.
Na pontosan itt a baj. A fogyasztási igények a plafonon, a tettek meg a béka segge alatt.
Pedig ebből öt meg húsz év múlva is csak kis pénz, kis sör, kis unicum, kisfasz, kisemberizmus lesz, semmi több, semmi nagyszerűbb.
A Telexnek több olyan munkatárs is nyilatkozott, aki nem végzett politikai munkát, mégis távoznia kellett, pedig a Tiszára szavazott.
Ahogy többször elmondtam, erősen torzítóak a nominális GDP összehasonlítasok.
Mi is ráfizethetünk a politikusok fizetéscsökkentésére, még a vegyes Tisza-csapatéra is.
Mint minden rendszer, ez is úgy indul el most hódító útjára, hogy lendületesen hangsúlyozza, hogy ő „más”, hogy ő majd megmutatja, hogy lehet más a politika.
„Facebook-posztok helyett várjuk a valódi kormányzati munka megkezdését” – fogalmaz a frakció.
A válogatott csapatorvosa nyilatkozott.
Radikálisok és mérsékeltek között zajlik a küzdelem.
