Mindenki megkapta a magáét

„Kár lenne tagadni, a Testament nagyságát sosem tudtam mire vélni. A Bay-Area thrash színtérből ugyan kiemelkednek ők, de markáns karaktert soha nem kaptak. Van egy szuggesztív énekesük, Chuck Billy, van egy technikás gitárosuk, Alex Skolnick, és persze a többieket sem kell félteni, ha az energia fokozásáról van szó, de valahogy mégsem áll össze egésszé a képlet. Az új lemezüket hallgatva lett világos nekem, hogy a jó, hatásos dalok hiányoznak, illetve az, hogy bár kínos ezt leírni 2012-ben, de még mindig olyan, mintha egy klasszikus érabeli Metallica pótléka lenne a Testament. Még Chuck Billyből is olyan hangok szakadnak ki olyakor, mint James Hetfieldből fiatalkorában, ami az indián származású frontember hatalmas termetét elnézve kifejezetten érdekesnek hat. Ráadásul a később következő Machine Head bizonyította, hogy egy frontembernek nem elegendő a feltűnő testalkat. Az is kell, hogy az első pillanattól kezdve megpróbálja etetni a közönséget, hergelni, növelni a tüzet. A tűz persze fel-fel csapott, és a thrash riffelés tud is hatásos lenni, de a Testament elkövetett még egy hibát, mégpedig hogy túlreprezentálta az új lemezét. A közönség lefagyott ezekre a dalokra, hiszen ők a régi klasszikusokra vágytak, és hiába egészen jó szám például a Native Blood (megjegyzem ez is kissé el van húzva), a friss dalok még nem értek annyit, hogy ezzel nagy sikert lehessen elkönyvelni. A Testament azt a régimódi sémát követi, hogy egy új lemezt promotál a koncerttel, holott ma már inkább a lemez számít a koncert reklámjának.

Majdnem ugyanez igaz a Machine Headre. Az újkori dalaik természetesen többségében voltak náluk is, és bár azokban is annyi energia gyűlt össze, hogy házakat lehetne robbantani vele, mégiscsak egységesebbek, lényegretörőbbek a korai dalok, mint pl. az Old vagy a Ten Ton Hammer. Az újabb daloknál amiatt nem kapok levegőt, mert túlhalmozták a riffeket, a korai daloknál pedig egész egyszerűen azért mert masszívak és tömörek. A Machine Head csak a Burning Redet hagyja ki egyébként a szórásból, ami hiba, mert nagy dalok vannak azon is, mit számít, hogy éppen akkor Robb Flynn nem szerette a szólókat?”