Az én olimpiám

„Hát ennek a gyönyörű szép napnak a vége szomorú lett. A magyar vízilabda válogatott kikapott az általa kicsit lenézett olaszoktól (9-11), éspedig úgy, hogy két gyors vezetés után kiengedte a kezéből a meccset. Nem ment a játék, mondta Mezei Dániel, teljes joggal. Nem jöttek be az emberelőnyök, az átlövések, mindaz, ami a világbajnokoknak sorozatosan bejött. Nem azért, mintha végig esélytelenek lettünk volna – a végén három gól hátrányból feljöttünk egyre –, de egészében és általában véve esélytelenek voltunk. Véget ért egy fejezet. Magyarország nem lett negyedszer is olimpiai bajnok, még csak elődöntős se, úgy látszik ez a csapat most és itt ennyire tudta vinni. Kell egy másik talán.

Én magam Madaras szép balkezes góljain kívül semmi emléket nem viszek magammal. Csak egy csodálkozó fintort: a kézisek és a kajakosok sikerei miért nem tudták »feldobni« a pólósokat? Meg lennék lepődve, ha Kemény Dénes szövetségi kapitány tovább csinálná. Ott ült mellette Benedek Tibor, miként Tito Vilanova Guardiola mellett a Barcában, ideje átadni a marsallbotot. Persze van különbség: Guardiola győztesként vonult le a porondról. Vagy ha akarják: Kemény Dénes is csak negyedszerre, 12 év után bukott el; Guardiola fociban ennyiszer, ennyi éven át nem próbálkozhatott.”