Különvélemény a bírói nyugdíjazás döntéséhez

Az Alkotmánybíróság IV/2096/2012. számú ügyben meghozott határozatával nem értek egyet. Az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 66. § (2) bekezdésében biztosított jogköröm alapján a határozathoz különvéleményt csatolok.

Az előttünk lévő ügyben arról kellett döntést hoznunk, hogy összhangban áll-e az Alaptörvénnyel a bírák jogállásáról szóló azon új törvényi szabályozás, amely a bíró szolgálati jogviszonyának felső korhatárát a társadalombiztosítási nyugdíjra jogosító öregségi nyugdíjkorhatár betöltésében határozza meg. Ennek eldöntéséhez három különbözőnek látszó, de egymással összefüggő kérdést vizsgáltunk meg: 1.) az Alaptörvény 26. cikk (2) bekezdésének harmadik mondatában és az Alaptörvény átmeneti rendelkezései 12. cikk (1) bekezdésében szereplő „általános öregségi nyugdíjkorhatár” fogalmának értelmezési kereteit; 2.) a bírói szolgálati jogviszony megszűnéséhez vezető okokat sarkalatos törvénynek milyen részletességgel szükséges tartalmaznia; 3.) összhangban, illetőleg közvetlen összefüggésben áll-e a bírói függetlenség elvével és a törvényes bíró garanciájával, ha a törvényalkotó a bírák szolgálati jogviszonyának megszűnését nyugdíjkorhatáruk elérésében határozza meg úgy, hogy ez alacsonyabb, mint a szolgálati jogviszony korábban meghatározott felső korhatára. Az elfogadott határozathoz képest mindhárom kérdésben eltérő álláspontot foglaltam el. Álláspontom a következők szerint részben az Alaptörvény rendelkezésein, részben a korábbi alkotmánybírósági gyakorlaton alapszik:

Ad 1. Nem értek egyet azzal, hogy az Alaptörvény egyes szabályai azok céljával ellentétes értelmezést kapjanak és kiüresedjenek, ezért az alábbiakra elvi jelentőséggel kívánok rámutatni: Az Alaptörvény Nemzeti Hitvallása szerint „Alaptörvényünk jogrendünk alapja: szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között. Élő keret, amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk.” Az Alaptörvény B) cikkének (3) és (4) bekezdései szerint a közhatalom forrása a nép, amely hatalmát választott képviselői útján gyakorolja. Az Alaptörvény 1. cikkének (1) bekezdése értelmében Magyarország legfőbb népképviseleti szerve az Országgyűlés, amely megalkotta országunk Alaptörvényét. Az Alaptörvény R) cikkének (1) bekezdése szerint az Alaptörvény Magyarország jogrendjének alapja. Az Alaptörvény 24. cikkének (1) bekezdése értelmében az Alkotmánybíróság az Alaptörvény védelmének legfőbb szerve. Az Alkotmánybíróság felelőssége az Alaptörvény rendelkezéseinek értelmezési kereteit meghatározni. Az Alaptörvény R) cikkének (3) bekezdése szerint az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni. Az Alkotmánybíróság tehát az értelmezési keretek meghatározásakor egyik alaptörvényi szabályt sem értelmezheti céljával ellentétesen, nem ronthatja le értelmét azért, hogy a szabadon választott Országgyűlés által alkotott törvényhozási koncepciót alaptörvény-ellenessé nyilvánítsa. Az Alkotmánybíróság az Országgyűléstől, mint országunk alkotmányozó hatalmától arra kapott megbízást, hogy az Alaptörvény legfőbb oltalmazója legyen. Jelen pillanatban országunk valamennyi alkotmányos szerve történelmi feladat előtt áll, történelmi felelőssége van abban, hogy olyan alkotmányos demokráciát építsünk, amely az Alaptörvény értékein nyugszik. Az Alkotmánybíróságnak, mint az Alaptörvény legfőbb védelmezőjének ebben a helyzetben kiemelt a felelőssége. E felelősséggel nem fér össze az, hogy az Alaptörvény bármely rendelkezését tartalmával és céljával ellentétesen értelmezze és érvényesülését lerontsa. Az elfogadott döntésben előadott érveléssel szemben meggyőződésem, hogy az Alaptörvény 26. cikk (2) bekezdésében, valamint az Alaptörvény átmeneti rendelkezései 12. cikk (1) bekezdésében foglalt általános korhatár – a 3. pontban részletesen bemutatott okfejtésem alapján – nincs közvetlen összefüggésben a bírói függetlenséggel, ezért annak céljával egyező értelmezése nem is jelenthetné a bíró függetlenség sérelmét. Az Alaptörvény Alkotóinak az pedig biztosan nem állt szándékukban, hogy az Alaptörvény egyetlen rendelkezése is kiüresedjék.

A döntés arra az elvi álláspontra helyezkedett, hogy az Alaptörvény 26. cikk (2) bekezdésében foglalt „általános öregségi nyugdíjkorhatár” jelentését tekintve eltér a Bjt. kifogásolt szabályában szereplő „rá irányadó öregségi nyugdíjkorhatár” fogalmától. Az elfogadott döntés ennek alátámasztásául a következőket fogalmazza meg: „a rá irányadó korhatár a Bjt.- ben egy szubjektív korhatárra utal, ami számos egyéni körülménytől (pl. életkor, nem) függ. Az »általános« korhatár az Alaptörvényben ezzel szemben egy objektív korhatár abban az értelemben, hogy »mindenkire« irányadó kell legyen, mert általános. Az Alaptörvényben az általános öregségi korhatár egyes számban szerepel, vagyis ebből az következik, hogy az »általános« korhatár egységes kell legyen. (…) A Bjt.-ben a rá irányadó korhatár ezzel szemben »mozog«, a Tny.-re való utalás következtében, és csak abban az értelemben lehet »általánosnak« tekinteni, hogy az egyes korosztályokra egységes, de a korosztályok szerint különböző.”

Ezzel az érveléssel azért nem értek egyet, mert céljával ellentétes értelmet tulajdonít az Alaptörvény szabályának. Az Alaptörvény XIX. cikkének (4) bekezdése értelmében Magyarország az időskori megélhetést a társadalmi szolidaritáson alapuló egységes állami nyugdíjrendszer megalkotásával biztosítja. A Nemzeti Nyugdíjpolitikai Koncepció az Alaptörvény e szabályára épül. E koncepció keretein belül a törvényalkotó általános célkitűzésként fogalmazta meg a felosztó-kirovó jelleg megőrzése mellett a hozzájárulás (nyugdíjjárulék, tagdíj) és a nyugdíjjáradék (nyugellátás, nyugdíjszolgáltatás) kapcsolatának szorosabbra fűzését, azaz a költségvetési szigorítás, valamint az ellátás hatékonyságának növelése érdekében a nyugdíj alrendszer biztosítási elemének erősítését. Ennek megfelelően alakította át a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvényt (a továbbiakban: Tny.), amely szerint a saját jogú nyugellátások közül 2012. január 1. napját követően kiemelt valamennyi, a korhatár előtti öregségi nyugdíjfajtát és ellátást. Így megszűnt – többek között – a korkedvezmény, az előrehozott öregségi nyugdíj és a csökkentett összegű előrehozott öregségi nyugdíj intézménye. A Tny. 18. §-a tehát a születési évtől függően fokozatoson, ám korosztályonként egységes jelleggel határozza meg a társadalombiztosítási nyugdíjra jogosító öregségi nyugdíjkorhatárokat. Ebből következően a hatályos társadalombiztosítási jogszabályok ma Magyarországon egyetlen, születési évtől függő, az adott személyre, korosztályra irányadó öregségi nyugdíjkorhatárt határoznak meg. Ez a nyugdíjkorhatár mindenkire irányadó. Az ésszerű jogértelmezés szerint e korhatár pedig nem lehet más, mint az Alaptörvény 26. cikk (2) bekezdésében és az Alaptörvény részét képező Alaptörvény átmeneti rendelkezései 12. cikk (1) bekezdésében foglalt általános öregségi nyugdíjkorhatár, amelyet a jogalkotó a bírói szolgálati jogviszony időtartamának felső korlátjaként ír elő. Az általános öregségi nyugdíjkorhatár fogalmának eltérő értelmezése az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdésében foglalt alaptörvény-értelmezési kötelezettséget sértené és az alaptörvényi szabály kiüresítését eredményezi.

Ad 2. Az Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdésének második mondata értelmében a bírákat tisztségükből csak sarkalatos törvényben meghatározott okból és eljárás keretében lehet elmozdítani. Az elfogadott döntés a Bjt. kifogásolt rendelkezéseit a törvényhozási eljárás körébe tartozó formai okból alaptörvény-ellenesnek minősítette. A döntés szerint ennek oka, hogy az Alaptörvény hivatkozott szabályával összeegyeztethetetlen a törvényhozónak az a szabályozási technikája, amely a bírói szolgálati jogviszony felső korhatárát a nyugdíjkorhatár elérésében úgy határozza meg, hogy a nyugdíjkorhatár mértékét egy nem sarkalatos törvény, a Tny. tartalmazza.

Az Alaptörvény T) cikkének (4) bekezdése határozza meg a sarkalatos törvény fogalmát. Ezen alaptörvényi szabály szerint a sarkalatos törvény elfogadásához és módosításához a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges. Az Alaptörvény meghatározza azokat az alapjogokat és alapvető intézményeket, amelyeket a törvényhozó kizárólag sarkalatos törvényben szabályozhat. Az Alaptörvény szabályozási rendszere értelmében a sarkalatos és az egyszerű törvények állnak hierarchikus viszonyban. A korábban hatályban volt Alkotmány 24. § (3) bekezdése azt írta elő, hogy az Alkotmányban meghatározott egyes döntések meghozatalához az országgyűlési képviselők kétharmadának a szavazata szükséges. Lényegét tekintve ezen alkotmányos szabály az Alaptörvény szabályozási koncepciójához hasonlóan azt tartalmazta, hogy bizonyos alapintézmények és alapjogok szabályozása garanciális okokból minősített szavazatarányú törvényhozást igényelt. A 20/2012. (V. 11.) határozatunkban arról döntöttünk, hogy ha az Alaptörvény szabályozási koncepciója azonos, vagy hasonló a korábban hatályban volt Alkotmány rendelkezéseihez, akkor a kiépített alkotmánybírósági gyakorlat az újabb ügyekben is irányadónak tekinthető. (MK 2012/57, 9737, 9739-9740.) Mindezek alapján áttekintettem az Alkotmánybíróságnak a törvényhozási eljárás jogállami feltételeihez kapcsolódó, a minősített többség követelménye tekintetében kialakított alkotmányossági gyakorlatát. Ennek alapján az állapítható meg, hogy a minősített többség alkotmányos követelménye nem csak a törvényalkotási eljárás formai előírása, hanem egyúttal alkotmányos garancia is, amelynek lényege az országgyűlési képviselők közötti széles körű egyetértés. [1/1999. (II. 24.) AB határozat, ABH 1999, 25.] Ebből pedig nem csak az következik, hogy az Országgyűlés köteles az Alkotmányban előírt szavazati aránnyal elfogadni a kérdést átfogóan szabályozó törvényt, hanem egyúttal az is, hogy a minősített többséggel elfogadott törvényt egyszerű többséggel megszavazott törvény alkotmányosan már nem módosíthatja, és nem is helyezheti hatályon kívül. Az Alkotmánybíróság a jogalkotás további alkotmányos követelményeként fogalmazta meg azt is, hogy a minősített többségű törvényhez koncepcionálisan kapcsolódó, vagy a törvény lényegéhez tartozó rendelkezések átemeléséről kizárólag ugyanolyan minősített többségű törvényhozói akarat dönthet. [4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993, 48, 69.; 31/2001. (VII. 11.) AB határozat, ABH 2001, 258, 260-264.] Ugyanakkor az Alkotmányból az nem következik, hogy a jogalkotó a minősített többséget követelő törvényhozási tárgykörhöz tartozó valamennyi szabályozási részletkérdést kétharmados törvényben rendezzen. Az irányadó alkotmánybírósági gyakorlat azt követeli meg, hogy a jogalkotó a szabályozási tárgykör lényeges elemeit foglalja minősített többségű törvénybe. Másként fogalmazva az egyszerű többséggel elfogadott törvény kizárólag olyan szabályokat tartalmazhat, amely a minősített többséggel elfogadott törvény koncepcionális keretein kívül esik. Az Alkotmánybíróság a törvényhozási eljárás jogállami feltételeinek vizsgálatakor arra figyelemmel jár el, hogy melyek a szabályozás koncepciójának lényegi elemei. [102/E/1998. AB határozat, ABH 2007, 1182, 1185.; 31/2001. (VII. 11.) AB határozat, ABH 2001, 258, 260-264.]

A korábban kiépített alkotmánybírósági gyakorlatot az előttünk lévő ügyben is irányadónak tekintem. Álláspontom szerint elsődlegesen arra kellett volna választ adnunk, hogy az Alaptörvényben előírt sarkalatos törvények pontosan milyen tárgykörű szabályozásra vonatkoznak. A szabályozási tárgykör meghatározását követően pedig arra kellett volna választ keresnünk, hogy a hatályos szabályozás koncepciójának lényeges elemei megtalálhatóak-e a sarkalatos törvényekben. Az Alaptörvény 25. cikkének (7) bekezdése, és 26. cikk (1) bekezdésének második mondata rendelkezik arról, hogy sarkalatos törvény határozza meg a bíróságok szervezetét és igazgatását, valamint a bírák jogállásának és javadalmazásának, köztük szolgálati jogviszonyuk megszűnésének egyes kérdéseit. A jogalkotó az alaptörvénybeli megnevezéssel megegyező című sarkalatos törvényeket alkotott. A bírák szolgálati jogviszonyának megszüntetése tekintetében a Bjt. tételesen meghatározza azokat az okokat, amelyek esetében a bírót tisztségéből fel kell menteni. A jogalkotó e felmentési okokat kimerítő jelleggel határozta meg, a sarkalatos törvényben meghatározott okokon kívül bíró felmentésére nincs lehetőség. Az alkotmányossági vizsgálat alá vont törvényi pont úgy rendelkezik, hogy a bírót akkor kell felmenteni, ha bíró betöltötte a rá irányadó öregségi nyugdíjkorhatárt. A törvényalkotó tehát a bírói szolgálati jogviszony megszűnését összekötötte az öregségi nyugdíjra jogosító nyugdíjkorhatár betöltésével, azaz a bírák nyugállományba vonulásával.Az Országgyűlést, mint Magyarország legfőbb népképviseleti szervét széles körű mérlegelési jog illeti meg arra vonatkozóan, hogy a sarkalatos törvény tartalmát miként alakítja ki, így a szabályozást mire terjeszti ki, pontosan mely kérdéseket rendez a minősített többség igényével. Az Alaptörvényből fakadó követelmény azonban, hogy ilyen jellegű előírás esetén az alaptörvényi rendelkezés közvetlen végrehajtása érdekében megalkotott jogszabály sarkalatos törvény legyen, és egyúttal tartalmazza a szabályozás koncepciójának lényegi elemeit. A sarkalatos törvény által nyújtott törvényalkotási garancia azonban nem vonatkozhat minden egyes, a szabályozási tárgykört érintő részletkérdésre és azt sem jelentheti, hogy az adott szabályozási tárgyról egyszerű többséggel elfogadott törvény már nem is rendelkezhet. Az előttünk lévő ügyben azt kellett volna eldönteni, hogy mi a szabályozás koncepciójának lényegi eleme. Álláspontom szerint kétely nélkül megállapítható, hogy a bírák jogállását érintő szabályozás fő irányába tartozó, koncepcionális kérdés az, hogy a bíró szolgálati jogviszonya az öregségi nyugdíjkorhatárának betöltéséig állhat fenn. Határozott véleményem ezért, hogy a törvényalkotó eleget tett az Alaptörvény 26. cikkének (1) bekezdéséből és a törvényalkotás jogállami feltételeire vonatkozó, korábbi alkotmánybírósági gyakorlatból fakadó követelményeknek, mert a szabályozás tárgyát, azaz a bírák jogállását érintő koncepcionális kérdést sarkalatos törvényben rendezte. Meggyőződésem, hogy az egyébként nem kizárólag a bírákra vonatkozó, hanem össztársadalmi szinten szabályozott öregségi nyugdíjra való jogosultság egyes feltételeinek, így a korhatárnak és a szolgálati időnek a meghatározása már olyan kérdések, amelyek a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló törvény koncepcionális keretein kívül esnek, így sarkalatos törvényben való szabályozásuk a jogalkotótól nem várható el. A vizsgált esethez hasonlóan a jogalkotótól az sem várható el, hogy a polgári jogi cselekvőképesség, vagy a közügyektől eltiltás mellékbüntetés jogintézményeit csak azért szabályozza sarkalatos törvényben, mert azok a bírói szolgálati jogviszony megszűnésének egyes okaihoz kapcsolódnak.

Ad 3. Az előttünk lévő ügyben megválaszolandó harmadik kérdés az, hogy az Alaptörvény 26. cikkének (1) bekezdésében foglalt bírói függetlenséget rögzítő alaptörvényi szabályt, illetve az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében biztosított tisztességes eljáráshoz való jogot sérti-e, ha a törvényalkotó a bírák szolgálati jogviszonyának megszűnését nyugdíjkorhatáruk elérésében határozza meg úgy, hogy ez alacsonyabb, mint a szolgálati jogviszony korábban meghatározott felső korhatára. Osztom a döntésben megfogalmazott abbéli véleményt, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikkének (1) bekezdésében biztosított tisztességes eljáráshoz fűződő jog magában foglalja a független és törvényes bíróhoz való jogot is. Az Alaptörvény e felhívott cikke úgy szól, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el. A független és törvényes bíróhoz való jog tehát elsődlegesen nem a bírákat, hanem az ügyfeleket vagy a bírósági eljárás alá vontakat illeti meg, az ő érdekükben és javukra fogalmaz meg garanciákat. A magam részéről az eljárás tisztességéhez fűződő jog alkotmányos tartalmát ezért kizárólag a bíró ítélkezési tevékenységével összefüggésben látom igazolhatónak. Az Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdésének első mondata tartalmazza a bírói függetlenség alkotmányos elvét, amely a korábban hatályban volt Alkotmány 50. § (3) bekezdéséhez képest azzal egészült ki, hogy a bírák ítélkezési tevékenységükben nem utasíthatóak. Az új alaptörvényi szabály is erősíti azt az alkotmányjogi meggyőződésemet, hogy a bírói függetlenség alkotmányos tartalma és az ahhoz kapcsolódó egyes személyi és szervezeti garanciák a bírák befolyásolástól mentes ítélkezési tevékenységének biztosítására szolgálnak. E körben irányadónak tekintem a 19/1999. (VI. 25.) AB határozatban megfogalmazottakat, amely szerint a „bírói függetlenség egyedi aspektusában tehát a bíró szervezeti és státusbeli szabadságának garanciáját jelenti, annak érdekében, hogy az egyedi ügyekben a jogviták eldöntése és a jogsérelmek orvoslása tárgyában hozott kötelező erejű és végrehajtható döntését mindenféle befolyástól mentesen, a törvénynek, illetve általában a jogszabályok alapján, belső meggyőződése szerint hozza meg.” (ABH 1999, 150, 153.) A jogalkotóra ebből következően elsődlegesen annak az alkotmányos feladata hárul, hogy saját eszközrendszerével biztosítsa a bírák befolyásolástól mentes, belső meggyőződésen alapuló, független ítélkezési tevékenységét. A bíró elmozdíthatatlanságának kérdésköre is kizárólag e befolyásolástól mentes ítélkezési tevékenységgel összefüggésben, azaz a konkrét ügyek tekintetében nyerhet értelmezést. A konkrét ügyek tekintetében történő elmozdíthatatlanság szabályozása garanciális jellegű és egyben a bíró ítélkezési függetlenségének egyik záloga, de semmiképpen nem minősíthető abszolút jellegű, kivételt nem tűrő elvnek. Mind a jogalkotó, mind a bírósági szervezet vezetéséért felelős vezetők, mind maguk az ügyekben eljáró bírák a törvényben előírtak szerint jogosultak a folyamatban lévő ügyek intézését más bíráknak átadni. A jogalkotó különféle hatékonysági, nemzetközi jogi kötelezettségből fakadó és egyéb célkitűzések miatt már számtalan alkalommal módosította az eljárási jogok hatásköri és illetékességi szabályait. Ezek a módosítások végső soron azt eredményezik, hogy a folyamatban lévő ügyek bírái elesnek ezen ügyek elintézésének lehetőségétől. [erről lásd: a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 308. § (1) bekezdését és a Be. 310. § (4) bekezdését, valamint a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 158. § (2) bekezdését és a Pp. 129. § (1) bekezdését] Másként fogalmazva, a jogalkotó ebben az esetben a folyamatban lévő ügyek elintézését más bírákra bízza, ami eddig sem vetett fel alkotmányossági aggályt. Hasonló a helyzet, amikor a jogalkotó egyes ügycsoportokat vesz ki bírói hatáskör alól, így például dekriminalizáció keretében kisebb súlyú bűncselekményeket szabálysértésnek minősít. Amennyiben a bírói szervezeten belül szolgálati érdekből vagy a szakmai fejlődés elősegítése érdekében intézkednek a bíró kirendeléséről, úgy ez az intézkedés is végső soron a bíró folyamatban lévő ügyeitől történő elvonásával jár. (erről lásd: a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény 31 – 33. §§-t) Arra is van példa, hogy a bíró saját maga dönt úgy, hogy a kiszignált ügyében másik bíró határozzon. Így amikor az eljárás tárgyára vagy az eljárásban részt vevő személyekre tekintettel a bíró az előtte folyamatban lévő ügyet egyesítés érdekében másik bírónak küldi meg, vagy az előtte folyamatban lévő ügy elkülönítéséről és az elkülönített ügy iratainak áttételéről hoz döntést [erről lásd: Be. 72. § (1) – (4) bekezdéseit, Be. 265. § (1) bekezdését, illetve a Pp. 149. § (3) bekezdését és a Pp. 335/B. § (1) bekezdését]. Mindezen jogszabályi alapokon nyugvó személyzeti, pergazdaságossági, vagy hatékonysági intézkedések alkotmányossága mégsem kérdőjelezhető meg. A bírónak az adott ügyre vonatkozó elmozdíthatatlansága tehát nem abszolút jelleggel érvényesülő elv. Határozott jogi meggyőződésem ezért, hogy a bíró elmozdíthatatlanságának alkotmányjogi tartalma kizárólag a befolyásolástól mentes ítélkezési tevékenység keretein belül értelmezhető. Ebből következően csak a befolyásolástól mentes ítélkezési tevékenységhez fűződő alkotmányos igény jelölheti ki azokat a határokat, amelyeken belül a bíró elmozdíthatatlanságot élvez. E garancia alkotmányos célja egyrészt az, hogy a perbe vitt jogokról és kötelezettségekről, illetőleg bárki ellen emelt vádról független és pártatlan bírói döntés születhessen, másrészt annak kizárása, hogy a bírót e független és pártatlan ítélkezési tevékenysége során, azzal összefüggésben, vagy ítélkezési tevékenysége miatt személyügyi, vagy bármely más munkaügyi hátrány érhesse. Ez tehát egyik biztosítéka a független és törvényes bíróhoz való jognak, ami az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljáráshoz fűződő alapvető jogból bontható ki. Ebből következően a bírói szolgálati jogviszony felső korhatára tekintetében kialakított szabályozás alkotmányos korlátja az, hogy nem sértheti a befolyásolástól mentes független és pártatlan ítélkezést.

A vizsgált szabályozási koncepció a bírói hivatás gyakorlásának felső korhatárát a mindenkire irányadó öregségi nyugdíjkorhatárban határozza meg. Az előttünk lévő ügyben tehát valójában azt a kérdést kellett volna feltenni, hogy a bírói szolgálati jogviszony megszűnésének nyugdíjkorhatárban történő meghatározása olyan jogalkotói befolyást jelent-e az egyes folyamatban lévő ügyek elintézésére, amely ezekben az ügyekben veszélyezteti a független és pártatlan, részrehajlástól mentes bírói döntéshozatalt. Meggyőződésem, hogy a Bjt. 90. § ha) pontjának, valamint a Bjt. 230. §-ának alaptörvény-ellenessége csakis e kérdés alapján ítélhető meg.

A vizsgált szabályozás a bírói szolgálati jogviszony megszűnésének egyik eseteként határozza meg a társadalombiztosítási nyugdíjra jogosító öregségi nyugdíjkorhatár elérését. A Bjt. kifogásolt szabályai egységesen, minden egyes bíróra vonatkoznak, bírák között nem tesznek különbséget, az egyes ügycsoportokra és egyes ügyekre, illetve azok további elintézésére, annak módjára vagy mikéntjére pedig egyáltalán nem fogalmaznak meg szabályokat. A jogalkotó a Bjt. hatályba léptetésével nem fogalmazott meg olyan szabályt, amely akár közvetlenül, akár közvetve veszélyeztetné a folyamatban lévő ügyek pártatlan és független, részrehajlástól mentes elbírálását. Az egyes ügyek független és pártatlan, részrehajlás nélküli elbírálását ugyanis az semmiképpen sem törheti meg, hogy a folyamatban lévő ügy bírájának nyugdíjba vonulása miatt az adott ügy elintézését másik bíró veszi át és az ügyet az új bíró fejezi be. Az ítélkezés függetlenségének és pártatlanságának érvényesülése tekintetében éppen akkor merülnének fel komoly kételyek és kétségek, és az jelentene jogállami deficitet, ha ez nem így lenne. Őszinte meggyőződésem szerint az a szabályozási koncepció, amely a bírák szolgálati jogviszonyának megszűnését a nyugdíjra jogosító öregségi nyugdíjkorhatár betöltésével köti össze nem tekinthető olyan jogalkotásnak, amely sértené a bíróság, a bíró Alaptörvényben garantált befolyásolástól mentes ítélkezési tevékenységét. Nem sérti, és a jogállami követelményeknek megfelelő bíróság esetében nem is sértheti a független és pártatlan, részrehajlástól mentes bírói döntéshozatalt, ha az irányadó nyugdíjkorhatár alacsonyabb, mint a szolgálati jogviszony korábban meghatározott felső korhatára.

Amint már kifejtettem, a törvényes bíróhoz való jog, valamint a bírói függetlenség elsősorban nem a bírákat, hanem a bírósági eljárásban résztvevőket megillető jog. Az alkotmányjogi panaszok áttekintése alapján az is megállapítható, hogy a panaszos bírák legnagyobb része nem is a bírói függetlenség vagy a törvényes bíróhoz való jog sérelmét kifogásolja, hanem az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése szerinti hátrányos megkülönböztetés tilalmára, az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdésében meghatározott tulajdonhoz való jogra és az Alaptörvény XXIII. cikk (8) bekezdésében foglalt közhivatal viseléséhez való jogra alapította panaszát. Az előadott érveléseik szerint a hatályba lépett szabályozás több éves tulajdoni várománytól fosztja meg őket, amely az indítványokat idézve „magán-, és családi életüket szétzilálja, kapcsolataikat felbontja, jó hírnevüket erodálja.” A bírák túlnyomó többsége tehát eredetileg nem azt sérelmezte, hogy a jogalkotó a folyamatban lévő ügyeikről önkényesen leválasztja őket, vagy azt, hogy a kiszignált ügyeik elbírálására, befejezésére nem biztosít számukra megfelelő időt. Az alkotmányjogi panaszokban előadott sérelmek legnagyobb része valójában azzal függ össze, hogy a szolgálati jogviszonynak az öregségi nyugdíjra való jogosultság időpontjában történő megszűnése – az egyébként már nagyrészt nyugellátásban is részesülő – panaszos bírák jövedelmének csökkenését eredményezi. E sérelem orvoslása azonban elsősorban költségvetési és nem alkotmányossági kérdés. A bemutatott indokok alapján a Bjt. 90. § ha) pontjának, valamint a Bjt. 230. §-ának alaptörvény-ellenessé minősítését sem formai sem tartalmi okból nem látom alkotmányosan igazoltnak. Különvéleményemet ezért fogalmaztam meg.