„A rendszerváltás óta sem tudtuk megoldani az önazonosságunkat firtató dilemmát, inkább még rontottunk a helyzeten. Nem vállaljuk önmagunkat, a (nemzeti) sorsunkat, nem nézünk szembe vele, nem dolgozzuk föl, ellenkezőleg, elhárítjuk magunktól, annál is jobban, ahogy korábban tettük. Például az antiszemitizmust Kádárék csak nem létezőnek tekintették, a szőnyeg alá söpörték, a rendszerváltás utáni társadalmi elitek egy része viszont eszközként használja. Ez nem sokkal jobb, mint ha maguk is antiszemiták volnának. Vannak persze ilyenek is a politikai porondon, méghozzá szép számmal, a szélsőjobb programjának ez mindig is a része volt, ennél azonban keservesebb dolog számot vetni azokkal, akik nem meggyőződésből, »csak« számításból, hallgatólagosan támogatják ezt a programot. Mert »van rá igény«. Magyarországon ma a lakosság 63 százaléka vevő az antiszemitizmusra, nemzetközi felmérések szerint a miénk a legmagasabb arány Európában. Kérdés, hogy ez a politika csupán kielégíti-e az igényt, vagy termeli is? Ez is megérne egy fölmérést.
Erős a gyanúm, hogy bűnökkel, náci ideológiával vagy háborús katasztrófák felelősségével terhelt személyek mentegetése, szoborba öntése és beemelése az alaptantervbe az antiszemitizmus bővített újratermelésének egyik módja. Ha írói életműveket, politikusi pályákat nem a maguk egészében elemzünk végig, nem azt nézzük, hogy kiteljesedett emberi minőségében ki volt az illető, hanem szétszálazzuk a »nekünk való« és a »vitatható« motívumokat, különválasztjuk az »írói munkásságot« vagy az »országgyarapítást« a fennen hangoztatott ideológiáktól és azok tényleges, emberéletekben, országjavakban, nemzeti presztízsben mérhető pusztításától, a legkevesebb, hogy morális bűntettet követünk el.
Előbb szembe kell néznünk önmagunkkal, vállalni kell, akik vagyunk – nem szabadkozva, mentegetőzve vagy magyarázkodva –, csak azután várhatjuk el, hogy hitelesnek tekintsenek bennünket.”