A „Jobbkéz” anatómiája

„Talán soha annyira ellentmondásos személyiség nem irányította még a magyar gazdaságpolitikát, mint Matolcsy György. A nemzetgazdasági miniszter tevékenységének megítélése – finoman szólva is – vegyes képet mutat. Mindazonáltal a kritikaözön ellenére azt láthatjuk, hogy Orbán Viktor rendre kiáll minisztere mellett, s hiába vizionálta már oly sokszor a sajtó, nem távolította el tisztségéből. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a Matolcsy által folytatott gazdaságpolitika nagyon is közel esik Orbán elképzeléseihez, vagyis közelebb járunk az igazsághoz, ha a »matolcsyzmust« az »orbánizmus« gazdaságpolitikai leképeződésének tekintjük. Nem azt állítjuk, hogy Matolcsy ne lenne autonóm politikai szereplő, csupán azt hangsúlyozzuk, hogy a nemzetgazdasági miniszter és a miniszterelnök közötti igen erős kötőerő a hasonló gondolkodás és az elméleti kiindulópontok azonosságából ered. Amikor pedig a »Matolcsy-jelenséget« szeretnénk értelmezni, akkor pont ezekre az elméleti alapvetésekre kell fókuszálnunk. (...)

Kétségtelen, hogy a matolcsyzmus bizonyos értelemben egy gazdaságpolitikai »kísérletnek« tekinthető, ami természetes módon éles reakciókat vált ki. A probléma az, hogy ezek a reakciók a magyar hagyomány »fogságában« születnek, nélkülözik a megismerés igényét, és kimerülnek abban, hogy megvitatásra alkalmatlannak nyilvánítanak minden olyan kezdeményezést, amely valamilyen formában a hagyomány megtörésére irányul. A magyar vitakultúrának pedig ezen a ponton van igazi lemaradása, hiszen Nyugaton éppen azért érlelődhetnek ki igazi megoldások, mert bármi vita tárgyává tehető.

A matolcsyzmus és tágabb értelemben az egész orbáni politika arról szól tehát, hogy lehetséges-e a hagyományokkal szemben kormányozni, hiszen az »ország újjászervezésének« projektje, a régi problémák új megközelítése mind-mind a hagyományok megtörésére irányul. Némileg paradox módon, de a történelmileg rögzült rossz gyakorlatok és zsigeri reakciók felülírásának tekintetében a második Orbán-kormány épp a Nyugat felé igyekszik közelíteni az országot. Igaz ezt a törekvést aligha tekinthetjük világos és konzisztens folyamatnak, hiszen ellentmondások sokasága övezi, ami megfelelő táptalajt biztosít azon ellenzéki kritikáknak, amelyek szerint Magyarország és a Nyugat között nem, hogy csökkent, hanem nőtt a távolság az elmúlt két évben.”