A Cosmopolis illusztráció, Pattinson maga az unalom

„Cronenberg rendezőként igazi áldozata lett a 2003-as DeLillo-regénynek, amennyiben nem saját olvasatát kívánta megrendezni, hanem szinte betűhíven újraforgatni az eredeti művet (az egyik interjúban azt mondta, hogy szinte mindent átvett, amit lehetett). DeLillo sok dialógussal felépített szövege ugyanis nagyon erősen és pontosan írja le a főhőst, Parckert, a limuzinba beülő vendégeket az informatikustól a szeretőn át a rapper barátjáig. DeLillo nyelvvel teremtett, Cronenbergnek képpel kellene, de annyira hűséges maradt az eredetihez, hogy csak illusztrációt gyártott hozzá. Annak mondjuk talán érdekes: vizsga előtt megnézni, arra jó. Cronenberg feladata az lehetett volna, hogy saját olvasatából építsen fel egy új világot és új főhőst, mert ha ez megtörténik, akkor működni és élni kezd az anyag. A nézőt viszont annyi szenvedéssel vonszolja keresztül a másfél órás filmen a rendező, mint DeLillo saját főhősét, csak Eric Parcker legalább a végén összefoglalhatta, mi végre is történik vele mindez, míg a néző csak duzzoghat.

A twilightos Robert Pattinson egyáltalán nem volt jó rendezői döntés (interjúnk itt olvasható). Ez a lassan áradó mozi ugyanis igazi színészt kívánt volna, aki képes a rendezői szándék szerint alaposan minimalistára vett színészi lehetőségekből a legtöbbet kihozni. Ha egy színésznek az a dolga, hogy egy kocsiban üljön másfél órát, akkor is meg kell tudnia mutatni, hogy mi zajlik benne, miközben körülötte szétesik a világ. Ha nem történik benne semmi, akkor azt. Pattinson egyáltalán nem elég izgalmas erre a szerepre, és bár a lehetősége megvolt rá, nem kezdett semmit a karakterrel, amennyire csak képes volt, egy végtelenül kiüresedett fiatal milliomost faragott belőle.”