Drogos vagyok, nem turista

„Két és fél éve vagyok tiszta. Nem sok. Tizenhat év drogos működés után szinte semmi. Írtam a sztoriról egy könyvet, persze nemcsak az eseményeket sorjázva, hanem úgy, hogy azért megcsavarja az olvasót (ez az irodalom, tesóm), de nem lettem a téma szakértője. Sőt, irigylem azokat, akik drogfronton (is) a Biztos Tudás birtokában vannak. Megtisztelő, hogy véleménycikket kértek tőlem, de én nem vagyok annyira okos, hogy tudjam, kinek mi lenne a jó. Mi lenne a jó az útkereső kamaszoknak, a szociális drogfogyasztóknak, a dzsankiknak, az alkoholistáknak, a döntéshozóknak, a szervezeteknek, a költségvetésnek, a Világmindenségnek meg a Mindennek. Nekem elég, ha önmagamért, a gondolataimért, a szavaimért, a tetteimért tudom vállalni a felelősséget.

A drogrehabon megtértem, és hívő keresztényként azt gondolom, hogy Isten nem a jelenleg hatályos Btk. szerint fogja mérlegre tenni az embereket. Köztük engem sem. Mert nem a Büntető törvénykönyv által van üdvösségem, hanem kegyelemből, hit által. Egy nem hívő számára lefordítva: van egy olyan dolog az értékrendem és az életem középpontjában, amit semmi emberi okoskodás nem írhat felül. Legyen az a régi spanom, aki lengeti a designermotyót, hogy hússzor erősebb flesse van mint a heroinnak, vagy legyen az bármilyen, az én érdekemben összerakott paragrafus, ami börtönnel fenyeget, ha átmegyek a piros lámpán.

Hoztam rossz döntéseket, lettek következményei. Hoztam jó döntéseket, annak is. Ha anyagozni akarnék, akkoris megtalálnám a vonalat, ha halálbüntetés járna érte. Most meg, hogy nem akarok anyagozni, felőlem adhatnák ingyen is. Én azt tanultam a drogrehabon, hogy a döntéseimért, és a saját életemért én felelek. Nem a Büntető törvénykönyv, nem valamelyik széptekintetű politikus, nem a civil szervezetek, nem az egyház, nem a mentorom, még csak nem is az Isten. Egyedül én. 

Tiszta ciki, de ez van.”