A kacs

„Ott álltam, ahol a part szakad – tört kaccsal szegényebben az árával. Még háromszor megismételtem a műveletet. Fölöslegesen. Nézegettem a törött darabokat: szépen formázottak, már-már formatervezettek. Milliméterre azonos formájúak. Látszik rajtuk, hogy séma alapján tömeges mennyiségben vágják ki őket egy-egy fadarabból. Jól néznek ki, mutatósak, csak éppen a fa száliránya keresztbe fut rajtuk, vagyis könnyedén ketté pattannak, ha egy kicsit nagyobb terhelés éri őket. Lehetetlen jót venni belőlük: vagy a csonknál, vagy a markolatnál az első terhelésnél elpattannak.

Hamar rájön az ember, hogy a kacsot egykor nem formára fűrészelték a kaszás-népek, inkább egy megfelelő ágat hajlítottak, csiszoltak a kasza nyelébe. Ezt persze nem lehet tömegével gyártani, hiszen megfelelő formájú ágat kell találni, azt formálgatni és csiszolgatni kell, hogy aztán egy életre szóló darab születhessen belőle. Leültem hát a fészerbe és addig keresgéltem, amíg rá nem akadtam a tökéletes ágra: erősre, tenyérhez állóra, faraghatóra. Elkésztettem életem első kacsát – és remélem az utolsót is.

A kérdés számomra csak az, hogy miért készíthetnek tömegével használhatatlan kacsokat? Kaszált már életében egyszer is az, aki ezeket a gyártja? Talán a motoros kasza gyártók érdekeltségében áll a kacsüzem? És miért veszik és forgalmazzák azt a kereskedők? És ki veszi meg őket? A magamfajta nejlonparasztok? Arra még bizonyára még sokat kell várni, míg a válság valóban ismét divatba hozza a kézi kaszát. Vagy erre mégsincs esély? Útban hazafelé a közmunkások egy településen háti porfújóval terelgették a leveletek és levágott füvet az utcán. Te jó ég, mi lehet a baj a cirokseprűvel? Meg kell tanulnunk seprűt kötni?”