„»Kína Kína Kína!!!« - ez nem az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia elnevezése, hanem egy nemrég megrendezett angliai kiállításé. A kortárs kínai műalkotásokat bemutató tárlat címe a nemzetközi művészeti életben eluralkodott Kína-mániára utalt. A kínaiak ugyanis az utóbbi években nemcsak az iparcikkek világpiacát hódították meg, hanem a nagy galériákat, aukciós házakat, múzeumokat is. Méghozzá világszínvonalú művekkel. Az árveréseken Klimt már nem menő - ellentétben mondjuk Vu Kuan-csunggal vagy Jüe Min-csünnel. (...)
S hogy mit szól mindehhez a kínai politika? Természetesen örül neki, hiszen a művészek által - a bevétel mellett - az ország presztízse is nő, s a legelborultabb absztrakt alkotások is hozzájárulnak az országimázs javításához. Ezért aztán az utóbbi években az állam jelentős erőkkel támogatja a kínai művészeti nyomulást: múzeumokat épít, biennálékat, triennálékat és egyéb -ennálékat támogat, fesztiválokat szervez, művészpalántákat oktat. Persze néha egy-egy - politikailag túlságosan aktív - alkotót bevisznek párhónapra, és a műteremmé alakított romházak sincsenek biztonságban az ingatlanfejlesztők buldózereitől, de azért jellemzően több akcióművész kap állami ösztöndíjat, mint letöltendőt. (...)
A Kína - s egész Kelet-Ázsia - felemelkedése jellemezte újtrendből mi csaknem teljesen kimaradtunk. Miközben a világ kulturális elitje évek óta Kínáról beszél, Magyarországon sokévente rendeznek egy-egy kínai kiállítást (az idén éppen lesz egy a Szépművészetiben), s a magángyűjteményekben is alig-alig tűnik fel egy-két ázsiai alkotás.”