Újjáéledés vagy csak vákuum a baloldal után?

A magyar politikai élet elmúlt tíz évének legfontosabb fejleményét a baloldali narratíva csődje, és két, meglehetősen eltérő irányú jobboldali kibontakozási kísérlet jelenti. Az előbbi az SZDSZ eltűnésével és a baloldalon állandósuló napi politikai válság megjelenésével vált kézzelfoghatóvá; az utóbbi pedig egyrészt az ifjúkonzervatívok megjelenésével, másrészt a Jobbik szubkultúrává alakulásával fogható meg. Eszmei-gondolati síkon ez a változás a következően foglalható össze: a baloldali antifasiszta hagyomány hazai, kádárista „rendpárti” változata kiüresedett, képtelen volt válaszokat adni a magyarság új helyzetében felmerülő kérdésekre, sőt, a szimbolikus vagy napi politika konkrét kérdéseire is. Mi áll ennek a hátterében?

Nem az elmúlt tíz évhez tartozik, és nem is magyar sajátosság a klasszikus nagyipari, szervezett munkásság megszűnése, és a XIX. század közepén Marx által kritizált „kapitalizmus” teljes átalakulása. Az osztályharc paradigmája régen csődöt mondott, az elmélet rögtön az első vizsgán, vagyis az első világháború kitörésekor megbukott. Így tehát a jobboldalhoz hasonlóan a baloldalnak is elsősorban kulturális válaszokat kell adnia arra, hogy milyen társadalmat és milyen gazdaságot képzel el a korábbi „tudományosnak” hirdetett elméletek helyett.

Ezen kulturális válaszok legfontosabbjává, sőt, talán az egyetlen üzenetté a kommunisták által hangszerelt baloldali antifasizmus vált a XX. század második felében. A baloldali antifasiszta hagyomány fogalmát Francois Furet korszakalkotó művének (Egy illúzió múltja – esszé a XX. század kommunista ideológiájáról) nyomán a következőképpen lehet összefoglalni: aki nem baloldali, aki nem osztja a Haladásba vetett hitet, az ember végső felszabadítását (végső soron emberi mivoltától való megfosztását) célzó törekvéséket, az nem demokrata, hanem „fasiszta”.

Azt, hogy ez milyen erős beágyazottsággal rendelkezik, mutatja egy francia trockista politikus mostani kijelentése, miszerint gyermeke „inkább viselje a dzselballát, mint hogy a barna ingben masírozzon”. Ne felejtsük el, hogy a múlt század harmincas éveiben a Komintern propagandája már kihegyezte az „antifasizmus” kérdését arra, hogy választani kell a kétféle diktatúra között. A második világháború után ez a kérdés úgy merült fel, hogy a mindenféle fasizmus gyökerét jelentő tőkés rendszer és a Szovjetunió között kell választani. Később a ’68-asok „ellenkultúrája” szintén ehhez a hagyományhoz csatlakozott. Végül a ’70-es években a nukleáris holocaust vagy a Szovjetuniónak való behódolás között „kellett” választani. A Szovjetunió ugyan megszűnt, a társutas hálózatok és a ’68-as ellenkultúra politikai szárnyai azonban fennmaradtak. Továbbra is az antifasizmus az a kötőanyag, amely az európai közbeszédet jelentős részben meghatározza.

Az antifasiszta hagyomány itthon a rendszerváltoztatást követően természetesen nem a muszlim bevándorlók problémájára, hanem nagyrészt a nemzeti múlt megbélyegzésére, annak a felforgatással és végső soron antiszemitizmussal való azonosítására volt kihegyezve.

A modern kori magyar társadalom egyik fájdalmas és központi kérdése volt a magyar zsidóság szerepe és identitása. A kérdést a rendszerváltás idején az SZDSZ sikeresen tematizálta és sajátította ki, leginkább közvetett, de mégiscsak szándékos módon. Szinte azonnal az „antifasiszta”, tehát a marxizmusban gyökerező vagy-vagy elv alapján önmagukat nyilvánították az egyedüli útnak („Mucsa és félelem vagy szabad demokrata többség, nincs harmadik út” – írta TGM). Ezzel egy időben saját tisztázatlan identitásuk kérdése is előkerült Kuncze Gábor elnöksége és Pető Iván listavezetői posztja kapcsán. Az előbbi, mint „frontember nem tartozik az úgynevezett kemény maghoz, nem kommunisták a szülei, és nem zsidó” (Beszélő, 1998. október), az utóbbi esetében egy állítólagos, majd letagadott közvélemény-kutatás szerint a választópolgárok „55–60 százaléka nem fogadná el, hogy az országnak zsidó legyen a miniszterelnöke”. (Szombat, 1998. április.) E kijelentések mögött a „még nem eléggé érett”, illetve az „antiszemitizmusra fogékony” Magyarország képzete állt, miközben a „zsidó” fogalmát átvitt értelemben kisajátította, egy adott jelentéstartományra szűkítette le. Nem csoda, hogy Csoóri Sándor már 1991-ben a Nappali hold című esszéjében a következőt írta az SZDSZ-ről: „A szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag asszimilálni a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha.” Ez a később sokat vitatott kijelentés nem csak a szűken vett történelmi politikai osztály megmaradt képviselőinek érzésvilágát tükrözte, hanem szélesebb rétegekét is. A mindenhol és mindenben antiszemitizmust gyanítók azonban nem figyeltek fel arra, hogy Csoóri nem úgy általában a teljes magyar zsidóságról beszélt, hanem csak arról a csoportról, amelyet „szabadelvű zsidóságként” határozott meg. Az antifasizmus eszmei alapján kerülhetett sor a Demokratikus Charta felvonulásaira, ahol esernyőt nyitogattak a barna eső ellen.

Az elmúlt tíz évben ez a szövetség azonban széthullott. Világossá vált: a politikai paletta nem úgy néz ki, hogy van jobboldal, baloldal és középen a liberálisok; hanem úgy, hogy van a „demokratikus”–„antifasiszta” tábor, és azon túl mindenki más. Ez a tábor leszalámizta és szétkorrumpálta magát, miközben mindenkibe belekötött. Így az új évezred első tíz évének legfontosabb politikai fejleménye az SZDSZ-nek, mint egy provokatív, gyűlölködő és cinikus politikai egységnek az eltűnése volt. (Abszurd csavar a történetben, hogy a végjáték környékén derült ki: mégis lehet „harmadik út”, ahogyan az annak idején Kaddhafi ezredessel jópofizó Giddens professzor mondta).

Ezzel párhuzamosan lassan világossá vált, hogy a jobboldali fősodor nem antiszemita, talán még a mikszáthi értelemben sem! Tragikomikus jelenetek tarkították a baloldal erre való reagálását: egy antifasiszta gyűlésen Deutsch Tamást a „Fidesz kettes számú dísz-zsidajának” nevezték, így próbálva leleplezni a Fidesz-alapító személyén keresztül a jobboldal álságos mivoltát. Csakhogy a Fidesz nem az SZDSZ volt. A baloldal komolytalanságát és cinikus arcát az is jól példázta, ahogy Zuschlag János a holocaust áldozatain viccelődött a Terror Háza Múzeum előtt.

Az „antifasiszta” koncepció (eredeti változatában még egyszer: nem lehet demokrata, aki antikommunista; és aki antikommunista, az szükségszerűen fasiszta is) lebontásának megkezdését a szélesebb közvélemény előtt a szimbolikus térben a Terror Háza Múzeum 2002-es megnyitása jelentette. Az, hogy a zsidó gyökerekkel rendelkező magyarok jelentős rétegeiben oldódott a gyanú a 45+10 évig „antifasiszta” alapon megbélyegzett nemzeti hagyománnyal szemben, a MIÉP elsüllyedésén és a Jobbik szubkultúrává alakulásán túl talán a Terror Háza Múzeumban végzett munkához is köthető – elsősorban a holocaust évfordulóján szervezett kiállításokhoz, illetve az embermentők emlékének felidézéséhez. Talán még fontosabb, hogy az egész társadalmat összekötő történelmi fókuszponttá az 1956-os forradalom vált. Ahogyan azt az idén tíz éves intézmény vezetője, Schmidt Mária A holocaust helye a magyar zsidóság modernkori történetében című fontos tanulmányában leszögezte: 1956 lehetőséget nyújtott a magyar–zsidó kettős identitás újraalapozására. Ezt ugyan a Kádár-rendszer „antifasiszta” hagyománya és a rendszerváltoztatás utáni baloldali provokációs sorozat elodázhatta, de ezek kiüresedésével talán történelmi pillanat állhat elő. Kérdés, hogy képes-e mindkét fél továbbhaladni ezen az úton – az SZDSZ és Gyurcsány Ferenc munkásságának eredményeképpen megerősödött Jobbik (plusz a Magyar Gárda) riogatásra alkalmas akciói ellenére?

A szimbolikus tereket tekintve a baloldal totális csődjét leginkább a budapesti ’56-os emlékmű példázza. Semmitmondó, senkit meg nem szólító, még csak nem is monumentális, kifejezéstelen alkotás. Programszinten az SZDSZ által meghirdetett, érdektelenségbe fulladó „Kossuth-év” mutatta meg az „antifasiszta” erők fényévnyi távolságát a magyar valóságtól. A másik oldalon viszont, ha a legtöbb település arculatát és programjait nézzük – már amelyek még nem a vigasztalan nyomor és az etnikai gettósodás képét mutatják –, akkor feltűnő lesz, hogy a hősi emlékműveket mára csaknem mindenhol kiegészítették a második világháborús áldozatokkal, és szembeötlő lesz az ősmagyar motívumok (életfa, turul, rovásírásos kopjafák, székelykapuk) megjelenése is.

Emellett a keresztény gondolat is visszatért: a különböző intézmények létrejöttén és a templomépítéseken kívül ez a névadásban is megjelenik (pl. közterületek nevei, vagy akár a szentekről elnevezett gyógyszertárak). Az egyes helyi közösségek életébe aktívan kapcsolódnak be a történelmi egyházak, a legváltozatosabb programokkal. Mintha az a helyzet rajzolódna ki, hogy az 1944-ben megszakított tradíció az ’56-os forradalom emlékével kibővülve visszatérőben lenne.

Mintha újra erőre kapna az a hagyomány, ami helyett a kommunista diktatúra idején új szimbolikát, hősöket és mítoszt próbáltak ráerőltetni az országra. A magyarság ismét régi közösségi géniuszaihoz fordul? A válasz kettős: egyrészt igen, tehát ha már valaki magyar közösségről gondolkozik, akkor nagy valószínűséggel nem a „tarka magyar”, hanem a hagyományos magyar jut eszébe – bár sokan még mindig nem merik vállalni, még az alapvető nemzeti jelképeket sem. Jellemző, hogy a 2006-os választási győzelmet ünneplő szocialista szimpatizánsok tömegében csak nagy nehezen akadt egy darab nemzeti zászló. A kommunista diktatúra működtetői és örökösei sikeresen azonosították a nemzeti gondolatot a „fasizmussal”, illetve a felfordulással. Ennek egyik eklatáns példája volt Havas Szófia nyilatkozata, amely a nyilasok és a pesti srácok közé tett egyenlőségjelet. A legutolsó képi üzenet a ribillió és a jobboldal összekötésére Demszky Gábor 2006-os kampányvideója volt.

Az 1956 után kezdődő és a ’80-as években kiteljesedő közösségi amortizációt viszont nem sikerült megállítani. Ahogyan egy visszaemlékező fogalmazott: „1956 előtt együtt féltünk”. Ahogyan pedig Kádár János 1982-ben mondta: „A legrosszabb, ami a morális területen történik: bizonyos közösségi szellem volt azért az országban, még a személyi kultusz idején is. […] Részemről tudatos volt, hogy egy kicsit fújják ki magukat az emberek, foglalkozzanak a családdal. Ezt teljesítettük, sőt azt kell mondani, hogy túlteljesítettük. […] Most már az emberek gondolkodásában a hoci-nesze, meg a kis pénz-kis munka szemlélet van.”  És akkor még csak a ’80-as évek elején jártunk… A szándékos pusztítást, a nemzeti közösség és a nemzeti hagyomány elleni támadást máig nem heverte ki a magyarság. Ráadásul az SZDSZ Kék könyvének nagyjából húsz éve szintén nem a regenerációt segítette elő, hanem épp ellenkezőleg, ismét egy mesterséges életfelfogást próbált cinikusan ránk tukmálni. Visszatérő kérdés identitásunk mibenléte, hagyományos identitásunk gyenge érdekérvényesítő képessége, amit ráadásul a sarlatánok és a hamispróféták néha sikeresen emelnek az abszurd humor szintjére. Egy tarsoly lehet(ne) menő, egy nemezsapka viszont már farsangi kellék.

Identitásunk másik alapvető kérdése az, hogy mint közösség, mi a célunk? Amióta a háborús vereség elsöpörte a revíziós gondolatot, érvényes válaszféleséget csak 1998 és 2002 között próbált a politika felmutatni. A becsületesen gyarapodó, nemzeti összetartozását megélő közösség képén azonban felülkerekedett a „merjünk kicsik lenni” és a „fiatalság = buli plusz viszkikóla” képzete. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a nemzeti közösségi lét mibenlétére sajnos volt egy érvénytelen, de évtizedekig hatályban lévő válaszunk: a szocializmus kényszeren alapuló építése, majd működtetése és szétlopása – az antifasiszta, rendpárti mázzal leplezve. Az ezt követő időben a fogyasztási vágyálmok nemzeti célként való megfogalmazása vezetett a hitelcsapdához, a szürke gazdaság elfeketedéséhez, a londoni mosogató állások utáni vágyakozáshoz, a dubájozáshoz, a celebvilág kiteljesedéséhez.

De éppen ezek ellenhatásaként kerülhetett sor modern formák valódi tartalommal való megtöltésére, amelyek az ember valódi természetéhez híven, a „társas lényként” való létezést szolgálják különböző síkokon és módokon. Az a helyzet tehát, hogy a jobboldal az elmúlt tíz évben egyre hangsúlyosabban kapcsolódott az autentikus tartalmak generálásához, miközben a baloldal semmilyen szimbolikát nem volt képes felmutatni: régi mítoszai szétfoszlottak, vagy idősödő híveivel együtt kopnak el. Legalábbis közösségi vonatkozásban. Az egyéni életstratégiák tekintetében viszont még mindig érvényesül a bizonytalan jövőkép, illetve a „lopni és lopni hagyni” elve.

Van-e tehát valamiféle, a jobboldalhoz köthető  nemzeti reneszánsz Magyarországon? Bizonyos tekintetben van, de inkább csak a lehetőségéről beszélünk. Létezik-e társadalmi egyetértés, concordia? Érdeklődés hiányában sajnos csak kevéssé, vágyálom szintjén még talán. Annyi azonban bizonyos: az „antifasiszta” koncepció a mára megjelent új jobboldali generációval szemben működésképtelen. A Jobbik sikeresen viszi el a mumus szerepét (egyre többször szándékosan), azonban jobb lenne észrevenni a baloldali írástudóknak és farizeusoknak: már hiába kiabálnak farkast. A farkast ők idézték fel, az már itt van a vidék mindennapjaiban. Nem teljesen úgy, ahogy ők azt felrajzolták, de bizony már ott ólálkodik a kertek alatt. Olyan nevei vannak, hogy marxista irigység, szervezett bűnözés és etnikai gyűlölködés. Az ordas eszmék nincsenek színhez kötve. A kádári örökség antifasizmusa és a rendpártiság ellentétbe kerültek egymással. A konzervatív újhullám viszont sikeresen demonstrálja, hogy nem kell kötelezően dönteni a „fasizmus” és a baloldal között, a determinizmus nem működik. Van választás.

A jobboldali fősodor elmúlt tíz éve arról is szólt, hogy a nemzeti megújulás lehetőségét, egy egészséges identitású közösség kereteit felvázolja, azok eszmei hátterét kimunkálja. A következő tíz évnek viszont arról kell szólnia, hogy egy új nyelv létrehozásával (vagy megerősítésével) szemléletbeli fordulatot hozzon a kultúrában és a gondolkodásban. Hogy ne kelljen vihart aratnunk abból a szélből, amelyet az „antifasizmus” keltett.