Biciklizünk tehát vagyunk

„Itthon viszont egyre inkább félek biciklizni, sőt tartok, félek a kerékpárosoktól. Mert legyen az járda, kerékpárút, kövesút, sokan félelmetesen mennek. Kezdem azzal, hogy a biciklisek bizonyos életkor után gondolatolvasónak hiszik a környezetükben közlekedőket. Karjelzés nélkül kanyarodnak, kerülnek ki ezt-azt. És persze ott vannak a gyalogos átkelőhelyek. Az egy rémálom. Amikor a járművezető arra számít, hogy ott gyalogosokkal találkozik, egyszer csak a semmiből huss! Jön a kétkerekek »sebességbajnoka« és lassítás nélkül száguld át a zebrán. Ahol nincs bicikliút, ott vagy a járdán a gyalogosokat veszélyeztetve, vagy a közúton halad. Nem a szélén, hanem minél közelebb a felezővonalhoz, elvégre ő tud menni vagy harminccal. Debrecen főtere kész veszélyzóna. Be kellene vezetni a sebességkorlátozást a kerékpárosoknak, vagy nem is tudom, mit kellene csinálni, hogy gyalogosok között cikázó biciklisekkel. Az elektromos biciklik pedig a hangtalan életveszélyek. Halad közel ötvennel, nesztelenül. Persze ahol kerékpárút van, ott sem sokkal biztonságosabb, mert – tisztelet a kivételnek – a két keréken közlekedő, a két lábon járó megy ahol kedve tartja.

Éretlenek lennénk a kulturált és biztonságos kerékpározásra? Vagy csak figyelmetlenek vagyunk? És vajon az életünk hány és hány színterére tehetnénk fel ugyanezeket a kérdéseket! Tudom, minden mindennel összefügg.”