Luxusba fojtva

„A kanadai mester beülteti a nézőt a parttalan kapitalizmuskritikán hizlalt életuntság léghiányos limuzinjába, és 108 hosszú percen keresztül nem oldja fel a gyerekzárat. (...)

A film olvasatában a kapitalizmus két dehumanizálódó embertípus kitermelésére képes: akit a nyertesek oldalára dob ki a gép, annak a teljes elidegenedés, aki viszont a vesztesek népes táborába kerül, annak az erőszakba átcsapó frusztrációk zabálják fel a lelkét.

A két világ persze végül mégis találkozik egymással, hiszen a főhőst legyőzhetetlen gravitáció vonzza az őt fenyegető erőszak legfőbb forrása felé. A beszéd, a szex, a pénz, a motiválatlan fájdalomokozás különböző formái, sőt még a hőn áhított hajvágás sem nyújtott feloldozást – Eric tehát saját merénylőjében sejti az utolsó esélyt. Kettejük párbeszéde csak végletekig ragozza a film hosszasan sulykolt alapképletét, a hatásvadász befejezés pedig látszólag nyitva hagyja a kérdést, hogy vajon sikerül-e Ericnek megváltania magát a feléje áradó gyűlölet által, mely a gazdagok utolsó kiváltsága a Cosmopolis disztópiájában.

Fontos megjegyezni, hogy a filmet a legkevésbé sem a színészi imidzsváltásán igyekvő Pattinson laposítja el. Az Alkonyat sztárja meggyőzően hozza a kiégett huszonéves brókerzseni figuráját, ám Cronenberg adós marad a felkavaró társadalmi vízióval. Hiába a DeLillo-i monológok időnkénti elméssége, a fárasztóan agyonbeszélt jelenetek, a leegyszerűsítő világmagyarázat, és az elidegenedés művészi ábrázolásának felvonultatott közhelygyűjteménye feszengős élménnyé teszi a filmet. A jobb pillanatok egy kellően bizarr szatíra távoli ígéretét rejtik magukban, mely sajnos nem bizonyul többnek a nagyváros szmogtól sötétlő egét beragyogó röpke délibábnál.”