„Mindenekelőtt szögezzük le: ha Nyirő könyvei ott sorakoztak a polcon, vagy nagymama stelázsiján, az Erdélyi Szépmíves Céh halina kötéses kiadásában, akkor az ember tudta, hogy kinél jár. Az Erdélyi Szépmíves Céh halina kötésébe bújtatott Nyirő- kötetek láttán olyan nagyon nagyot nem lehetett tévedni a hetvenes-nyolcvanas években a tulajdonos hovatartozását illetően. Mondhatni: az Erdélyi Szépmíves Céh halina kötéses Nyirő-kötetei eldöntötték a kérdést, hogy mifélénk-e az illető, vagy nem a mifélénk.
Igen, akadt néhány ilyen szimbólumszerű dolog, amely segített eldönteni, hogy a soha véget nem ért és érő népi–urbánus állóháborúban ki hol áll. Ilyen szimbólum volt Ő is, Nyirő József. A csak Tamási Áronnal mérhető írófejedelem, Uz Bence szülőatyja. Az Ő novellái alapján rendezte meg Szőts István minden idők egyik legjobb magyar filmjét, az Emberek a havason című remekművet. Ő írta a Jézusfaragó embert, a Madéfalvi veszedelmet, A sibói bölényt, Az én népemet és a Néma küzdelmet. Nincsen magyar irodalom Nyirő József nélkül. Miképpen nincsen Szabó Dezső Az elsodort faluja, Wass Albert A funtineli boszorkánya, Sinka István Fekete bojtára, Tormay Cécile Bujdosó könyve és Emberek a kövek közöttje nélkül. Nincsen magyar irodalom enélkül, hiába tagadják és gyalázzák mindezt a másik oldal felkentjei. Mert ők nem számítanak. Ők Márai Sándort is kitagadták habozás nélkül a magyar irodalomból jó negyven esztendőre. Nem számítanak – ami számít, az az elviselhetetlenség érzése.”