Európa, a kísérleti laboratórium

Újfent kardot rántott az euroanarchizmus nevében régi kipróbált ismerősünk, Cohn-Bendit. Felhívást tett közzé társaival, melyben akciókra biztatja az európai ifjúságot. Csatlakoztak hozzá magyar fegyvertársaik is, mint a híresen önzetlen és sikeres Demszky Gábor, Konrád György, vagy Haraszti Miklós, a sajtószabadság védelmezője – további társaik is várhatóak a csatlakozásra, hiszen ilyesmiben ritkán tétováznak. A zöldpárti képviselő mindig is vonzódott a fiatalokhoz, s hát a fiatalok azok, akik még nem ábrándultak ki belőle, és a sűrűsödő tudatlanság következtében talán a dicső múltat sem ismerik. Például nem tudják, hogy a német – és általában az európai – zöldek honnan is jutottak el jelenlegi álláspontjukra. A '70-es, '80-as években a zöldpártokat még mindenütt a fundamentalisták uralták, a legszebb '68-as tradíciók szellemében, mint amilyen az amerikai katonák vérrel való leöntése és egyebek.

'68 után ugyanis egyfajta apálya állt be a radikális eszméknek: a hivatásos, mainstream politika, mindenekelőtt a baloldal elkezdte a lázadozókat beterelni az akolba; és ezután, ahogyan a forradalmak felfalták, úgy a reálpolitika elszürkítette gyermekeiket. Ennél nagyobb csapás pedig nem érhet egy igazi aktivistát: nincs ijesztőbb, szörnyűbb alternatíva annál, hogy normálisan kell élni.

Az individualizmus, az egyéni életcélok kergetése gyorsan bedarálta a legtöbb '68-as diákvezért Nyugat-Európában és Amerikában is, hiszen a politikai vezetés hamar rájött, hogy a harcnál sokkal hatékonyabb a megvásárlás. Maga Cohn-Bendit – az utolsó mohikán – készített interjúkat velük, a filmet nálunk is bemutatták: azt láttuk, hogy többnyire igen jól szituált felsővezetők, hatalmas házzal, úszómedencével és Barbie dizájnú feleséggel nyilatkoznak a régi szép időkről, miközben hajdani képeket mutogattak, ahol az illető urak Guevara-szakállal és gépfegyverrel pózoltak a kamerák előtt, vagy beszéltek nagygyűléseken. Persze Götz Aly pikírt véleménye szerint mindezt csak azért csinálták, hogy imponáljanak a lányoknak. Lehet benne valami. Mindenesetre ez idő tájt a helyzet egyáltalán nem volt rózsás a társadalmi küzdelem szempontjából: a vezető forradalmárok – néhány a Szovjetunió által pénzelt fegyveres elmebeteg kivételével – elkurvultak, az istenadta nép pedig, kihasználva a gazdasági prosperitást, csendben gazdagodott.

Mi sem jöhetett jobban, mint a Római Klub 1972-es „The Limits To Growth” jelentése. Végre valami. A kapitalizmus elpusztítja a Földet! Fegyverbe proletárok! Végre ismét érkezett egy eszme, amely kellően internacionális és kellően a jövőben van ahhoz, hogy valós vagy téves voltával csak sokára, és ne nekünk kelljen szembenézni. A szokásos baloldali üdvtan helyett ez annak fordítottja, egy kárhozattan, aminek lényege azonban ugyanaz: valami távoli, jövőbeli, pillanatnyilag nem ellenőrizhető ügy. Mint tudjuk: jósolni nehéz, a harc tehát hit kérdése, és a hit hegyeket és atom-vonatokat mozgat meg.

Maga a mostani felhívás roppan érdekes. Felhív ugyan, azt azonban nem árulja el, hogy mire – majd kitalálják. Az örök mozgalmár dolgozik itt: mindegy hogy mi, csak legyen valami; a soha fel nem növő gyerekek fékezhetetlen és meggondolatlan energiája munkál a már jócskán őszülő harcosokban. Ennyivel akár el is intézhetnénk a dolgot, van azonban néhány mondat a kiáltványban, amely annyira jellemző, hogy nem tudunk elmenni mellette szó nélkül.

Itt van mindjárt egy gyöngyszem az elejéről: „Mi, alulírottak az európai civil társadalom hangját szeretnénk hallhatóvá tenni.” Aha. Régi trükk, van egy „csendes”, „hallgató” tömeg, akik képtelenek megszólalni, leszünk tehát mi az ő hangjuk. Hogy kik ezek, hányan vannak, és valójában mit akarnak mondani, az másodlagos. Másodlagos az is, hogy miért pont mi artikuláljuk az ő hangjukat, lényeg az, hogy itt vagyunk mi szószólónak, mi belehallgatunk a tömegek mély értelmű csöndjébe, és hallhatóvá tesszük a ki nem mondott kívánságokat. Mert mi ismerjük őket, és tudjuk, hogy mit akarnak – mi több, azt is tudjuk amit nem akarnak, pedig kéne akarniuk. Így születnek a forradalmi vezérek.

A következő – talán a legjellemzőbb – mondat: „Európa a politikai és társadalmi eszméknek olyan laboratóriuma, amelynek nincs párja sehol a világon”. Na most, ez kétséget kizáróan igaz. A laboratórium eddigi működése során két nagyszerű kísérletet is végrehajtott, mindenki őszinte megelégedésére, ezek voltak a kommunizmus és a fasizmus. A labor lelkes munkatársainak nagyszerű munkáját mi sem bizonyítja jobban, mint a 150 millió halott, amit a két kísérlet összehozott. Valóban mestermunka volt, és talán itt, a csúcson kéne abbahagyni. Amúgy ez a labor-metafora is annyira jellemző. Látjuk lelki szemeinkkel, amint rotyogó lombikok és retorták között sürgölődő fehér köpenyes munkatársak óvatosan kevernek egy kis altruizmust a szabadságvágyhoz, majd mindezt feljavítják némi lila igazságossággal, hígítják jogegyenlőséggel; majd fékeket és ellensúlyokat adnak hozzá, hogy elragadtatva szemléljék kezük munkáját; amíg – ó igaztalan sors! – fel nem robban az egész labor, akkor az,tán lehet sírva mondogatni: a nemzetállamok miatt volt minden. A nemzetállamok csődjével magyarázzák most is az európai válságot.

A felhívás egészét tekintve azonban barátaink igen nagy tévedésben leledzenek. A fiatalság lázadó kedve valójában elmúlt, hiszen szinte nincs mi ellen lázadni már. Cohn-Bendit és a többiek, a „nagy” generáció lerombolt már szinte mindent, ami ellen a fiatalok annak idején fellázadtak. Hol van már a lerombolandó tekintély, a szexuális visszafogottság (liberálisok kedvéért: prüdéria), a „másság kirekesztése”, vagy az elnyomó iskolai fegyelem? Követeléseik, melyek nem is olyan régen hihetetlenül radikálisnak és szélsőségesnek tűntek, mára komoly, magukat konzervatívnak, jobboldalinak nevező politikusok és pártok programjában szerepelnek, márpedig a kormányprogram melletti lázadás furcsa fenomén lenne. Az egész haladó baloldal halálra unná magát, ha nem lennének olyan fasiszta országok, mint hazánk is, ahol a fenti „értékek” és „vívmányok” veszélybe kerülnek, vagy legalábbis ez állítható róluk. Az összeurópai balliberális elit szellemi jóléte függ tőlünk, kérek tehát mindenkit: legyünk fegyelmezett fasiszták.