„Az újpogány tanok hirdetői, Alain de Benoist Új Jobboldalának követőitől a norvég templomgyújtogató black metalosokig azt gondolják, hogy a liberális kereszténység megfosztotta a nemzeteket életerejüktől. Alain de Benoist-val vitába szállt többek közt az amerikai magyar katolikus filozófus, Molnár Tamás, a hazai újpogány irányzatoknak a kereszténységgel való összeegyeztethetetlenségére pedig a püspöki kar hívta fel a figyelmet 2009-es körlevelében.
Gyakran halljuk mostanában, hogy meghaladott a jobb-bal felosztás. Szerintem ez nem igaz, csupán átalakult és bonyolultabbá vált. Mindenesetre a baloldali irányzatok továbbra is hívei a felszabadításnak, mindig van mi alól felszabadítani. A forradalmi nemzet gondolata a felszabadulás jegyében született meg, egyenlő emberek a nemzetállamban, egyenlő nemzetek a szent világszabadságban. A progresszió hajlamos mindent elnyomatási szemszögből nézni. Ezért konstruktivista és dekonstruktivista. Ami jó az egyenlőségnek és a felszabadulásnak, azt felépítik akár a semmiből is, ami nem, azt leépítik, erőszakkal, azaz elnyomással is. Mivel a nemzet, mint kiderült, elnyomásra is használható, egyes balos irányzatok mellőzésre ítélték. A ló egyik oldaláról átestek a másikra, egy-egy problémát a probléma potenciális okozójának eltörlésével vagy mellőzésével oldanának meg.(...)
Születésekor mind a nacionalizmus, mind az internacionalizmus keresztényellenes gondolat volt. Később a nacionalizmus újpogány, ilyetén módon felvilágosodásellenes formát is öltött. Mindkét értelmezés elveti a kereszténységet, csak az egyik szerint egyenlőek a nemzetek, a másik szerint nem, győzzenek a jobbik istenei. Mind a nacionalizmus, mind az internacionalizmus keresztény uralkodókkal, birodalmakkal és az egyházzal szemben fogalmazódott meg. A baloldal csak szabad emberi belátásra, majd valamiféle tökéletes, személytelen struktúrára alapozott volna, hogy elkerülje a hatalommal való visszaélést. Egyik sem jött be: vagy káosz vagy diktatúra született belőle. A civitas terrenával, a világi hatalommal szemben a kereszténység mindig is szkeptikus volt. Tudta, hogy keresztény uralkodói nem éppen tökéletesek, ám azt is tudta, hogy a hit és a természettörvény valamelyest kordában tartja őket — ahogy népeiket is összeköti a keresztény testvériség. Azóta is azt hirdeti, hogy legyen szó akármilyen államformáról és országról, királyságról, köztársaságról, demokráciáról, a természettörvényt be kell tartania mindenkinek — csak már nincs jelen nagy, közös ernyőként, ami ezt valamennyire ki is kényszeríti: gondoljunk csak a kisantant erőszakosan létrehozni kívánt wannabe nemzetállamaira a monarchia felbomlása után.”