A Puzsér-jelenség

„Márpedig a kritika egy szórakoztató műfaj. Puzsér pedig jól csinálja: kimondja azt, amit egy fiatal értelmiségi gondol. Hogy a revütánc egy alapvetően élvezhetetlen műfaj, legalábbis a nem értő közönség számára. Hogy a mulatós tökéletesen testesíti meg azt, ami miatt a magyar popzene még 2012-ben is idegesítő. Hogy egy tizenéves fiú még oly’ remek (de azért nem kiemelkedő) hangi adottságokkal se énekeljen Horváth Charlie-t, mert az egyébként is némileg érzelgős dal szirupossá válik ez által. És persze a legfontosabbat is: hogy ami rossz, az rossz, nincs mentség.

Ennél azonban Puzsér Róbert sokkal fontosabb dolgot tesz: észrevétlenül átad némi igen hasznos tudást a popkultúráról a gyanútlan tévénézőnek. Amikor egy bűn rossz stand up comedy-előadást kell értékelni, Puzsér nem egyszerűen azt mondja (holott igaz lenne), hogy amit hallottunk, az egyáltalán nem volt vicces; hanem kifejti, hogy Magyarországon félreértik a műfajt, amely nem viccmesélésről szól, hanem egy ideológia kifejtéséről, ami mellesleg humoros. És valóban: ha összehasonlítjuk a magyarországi stand up-os közösséget mondjuk a rockzenészként is maradandót alkotó Henry Rollins előadásaival, a különbség ordít: előbbiek lehetnek viccesek, de utóbbinak mondanivalója is van.
Hasonlóképpen pozitív, amikor a rapperként teljesen középszerű, de legalább a rímekkel ügyesen bánó Plazma előadását kell értékelni. A magyar rapszakma nagyjából mostanra már tömegekhez is eljuttatott néhány kevéssé értéktelen produkciót, amelyek közös nevezője éppen az volt, amit Puzsér a fiatal rapper produkciójából hiányolt: hogy nekik volt valamiféle mondanivalójuk. Az most teljesen lényegtelen, hogy nagyvárosi, középosztálybeli értelmiségi rapről vagy a tatabányai lakótelep flasztergyerekeinek szövegéről van szó, ezek az előadók annyival jobbak Plazmánál, hogy valóban képesek dühvel és elkötelezetten képviselni valamit, amit ők helyesnek gondolnak.”