A nyugodt erő

„Bevallom, halála árnyalta a világról és hazánkról már kialakultnak hitt képemet. Hisz ha ezzel a rendíthetetlen, a sorsot sohasem kísértő, szelíd óriással megtehették, amit megtettek, közhelyből mindennapos, reális veszéllyé lett: bármelyikünkkel, bármikor, bármi megtörténhet.

Más kérdés, hogy Marian Cozma így is a magyar–román megbékélés különleges eszköze lett. Tragikus különbség, hogy nem éltében, hanem holtában. A keleti szomszéd ugyanis döbbenten figyelte a televíziója képernyőjén, amint megtört magyar emberek könnyekkel a szemükben, gyertyákkal, mécsesekkel a kezükben virrasztanak kedvencükért. A gyász napjaiban a határ túloldalán olyan vélemények, publicisztikák sorjáztak, amelyek odaát előtte egy évszázadon át talán a hazaárulás fogalmát is kimerítették volna; egy közíró például ekként gyónt mindkét ország nyilvánossága előtt: soha nem hitte, hogy egy román ekkora szeretetben, tiszteletben élhet a magyarok között, úgyhogy ideje felülvizsgálni a régi megrögzöttségeket, és elismerni, a magyarok nem azok, akiknek eddig látták, láttatták őket.

Marian Cozma ennél nagyobb szolgálatot akkor sem tehetett volna, ha száz esztendeig él és ezer gólt lő a Veszprém színeiben.”